2015.01.15

elvesztettem minden önbizalmamat, bármit is csinálok, vagy bárhogy is, nincs olyan óra, hogy ne kérdőjelezném meg, hogy sikerül-e, van-e értelme, megéri-e, akarom-e, tudom-e. Mincs olyan nap, hogy ne bánnám meg, hogy anno, hónapokkal ezelőtt nem menekültem el egyedül ebből az orzágból, akárhová, minden nap megbánom, hogy kivettem a lakást és inkább léptem volna ki a konfortzónámból, próbáltam volna szerencsét ausztriában, németországban, vidéki angliában, érzelmileg nem találom a helyem, nem találok senkit, akiben meglenne a szikra, szexuálisan tele vagyok fusztrációval, zavarral, szégyenérzettel, anyagilag pedig azt érzem, hogy lesüllyedek egy havi 120ezres szintre, mert ez az ország erre képes és én erre vagyok alkalmas, és közben egyre több ember gondolja azt rólam, hogy bunkó vagyok, önző, beképzelt és rideg, úgy érzem, az elmúlt pár hónapban annyira hátrányomra változtam és egyedül nem fog ez javulni.

2015.01.15. | |

2014.12.11

Az életemben eddig nem igazán voltak problémák. A gondokat, amik jöttek, sikerült megoldanom, sikerült átlépnem sok olyan dolog felett, amibe mások belegabalyodnak, ami másnak lelki teher, én ezeket kikerültem. Ha lett volna egy kívánságom a jótündértől, szupererőt kértem volna, olyan telekinetikus-tárgymozgatósat, mint az X-Menben Jean Grey-nek volt, csak én sose lettem volna gonosz.

Ha most jönne velem szembe a jótündér, már nem ezt kívánnám, inkább azt, hogy olyan ember legyek, akit az élete utolsó percéig lehet szeretni, aki nem csak követ, de irányt is mutat, aki segít a bajban, aki felismeri, ha a másik szomorú, aki képes átélni a másik boldogságát és türelmesnek lenni. Nekem ezekkel problémáim vannak. Ráadásul ma megkértem, ne hívjon Picimnek és Kicsimnek, mert ez fáj nekem, fáj, hogy arra emlékszem, mennyire szeretem és már nem vagyunk együtt. Közben pedig annyira akarom, hogy így hívjon, annyira szeretném, ha mindig Picimnek szólítana, és ha én is becézhetném. De közben olyan egyedül vagyok, olyan magányos, és mi lesz akkor, ha találkozik valakivel, akivel randiznak és ő kér meg engem, hogy már ne hívjuk így egymást? Akkor újra elveszítem egy kicsit, vagyis akkor már tényleg elveszítem. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy a friss szakítás árnyékában mondunk búcsút ezeknek a kedves szavaknak. Az egyik felem elengedné, azt mondaná, menj, keresd az utadat és majd ha megtaláltad, gondold át újra kettőnk jövőjét és ha tudsz, szerezz vissza. A másik felem pedig ordít, könyörög, hogy ne, legalább ezeket a szavakat ne zárjuk be a sötétbe, legalább ez maradjon meg, legalább ez a kis reménysugár.

Bízom benne, vagyis inkább reménykedem, hogy hamarosan, mielőtt még teljesen más városokba költözünk, netán más országokba, ő megkeres és újra Picimnek hív majd, és akkor én nagyon boldog leszek - újra.

2014.12.11. | |

2014.11.29

Tudjátok, minden este, lefekvéskor azt kívánom, mikor felébredek akkor ébredjek mellette és mindez legyen csak egy rossz álom.

Egy rossz álom, amiből fel lehet ébredni, ami után meglehet ölelni és rámosolyogni és arra gondolni, hogy mindez meg sem történt, csak a fejemben egy rossz gondolat erejéig, és a nap végére már el is lehet felejteni.

Tervezem a jövőmet, azt, hogy hogyan lépek túl mindezen, hogyan fogom majd szögre akasztani azt a kabátot, ami 5 évig védett a hidegtől, óvott az esőtöl és vigyázott rám, amikor a nap sugarai égettek. Ez most a következő nehéz lépés, amit már nem akarok meglépni, inkább csak várok türelemmel. Bár nem tudom, mire. Egy vesztes vagyok, mert úgy gondolom, hogy majd izgatottan felhív telefonon és azt mondja, kéri, hogy bocsássak meg és kezdjük újra?

Talán, hiszem ezúttal túl erős az elhatározása és az a gondolata, hogy új életet kezd nélkülem. Bennem viszont soha se volt iylen elhatározás. Ha új albérletet keresek az interneten, mindegy, hogy Budapesten, vagy Angliában, akkor is olyat nézek, ami neki is tetszene. Nem tudom, miért…vagyis, de, persze, hogy tudom! Tudom, mert hiába mondom azt mindenkinek, hogy jól vagyok és tovább tudok lépni, csak pár hét kell, ez hazugság, nem vagyok jól. Nem. Minden nap megállok egy pillanatra, behúnyom a szemem és arra gondolok, mit csináltam rosszul, mit csináltam az elmúlt években, hónapokban, amik ide vezettek? Mit csináltam, hogy csalódott bennem az az ember, akit a világon a legjobban szeretek?

Ezért nem vagyok jól, mert elveszettem őt. És ezért gondolok titokban még arra, hogy van jövőnk, hogy nem vesztettem el teljesen. Még akkor is, ha tudom, ha racionálisan végiggondolva naív és ostoba ábránd is. Nekem szükségem van most erre a gondolatra, mert ha ez nem lenne, már rég nem lennék itt, már rég a szögre akasztattom volna azt a kabátot. Azt a kabátot, amit sose szeretnék elveszíteni és mégis elvesztettem. És mi fáj a legjobban? Hogy tudom, van valaki, aki majd pótolni fog engem Amíg én itt ábrándozom és siratom magam, majd jön valaki, aki sokkal jobb lesz nálam.

2014.11.29. | |

Huhh! Azt hiszem, az írás segít, jobb, mint a sírás. Leírni, hogy mit gondolok, érzek, hogy mennyire félek, hogy mindig arra gondolok, nincs többé könycsepp, de nincs többé ölelés se. Most vagyok igazán magányos, egyedül, a szobában gondolkodom, mit akarok kezdeni az életemmel, magammal. Hogyan tovább? Budapestre költözni, tanulni, dolgozni és tovább lépni, vagy menekülni külföldre, elrejtőzni, túlélni a heteket és a hónapokat, aztán visszanézni és azt látni, hogy Ő már mással van?

Túl békésen váltunk el, túl sok remény maradt bennem. Azt hiszem, ez nem csak egyszerű szakítás volt, hiszen, ott lebeg még a folytatás lehetősége. Olyan rossz, hogy nem látjuk a jövőt. Ha látnám, hogy pár hónap múlva már más mellkasán fekszik, más simogatja a fejét, másra mosolyog a szép szemeivel, akkor már itt sem lennék, már elmerültem volna valahol messze Európában a bánatomban és próbáltam volna ujjáéledni. Most viszont racionálisan igyekszem gondolkodni, esélyt adni bárminek. Tanulásnak, munkának.Mindjárt harminc vagyok, érzem, hogy a következő két évben a bájos, mindig mosolygós Roland meghal, helyét átveszi valami más, nem mogorva, nem is ellenszenves, inkább olyan valaki, aki továbbra is mosolyog, de már távolságot tart. Azt hiszem, már most ilyen vagyok, vagy már most ilyen szeretnék lenni. Nem sebzett lelkű fiú, hanem tartással rendelkező fiatalember.

Tavaly még harcoltam, foggal-körömmel kűzdöttem. Most nem tudom, akarok-e, most más a helyzet, most rá hagyom a döntést, és csak tudatom vele, még itt vagyok, nem menekültem el, az ajtó még nincs bezárva, bekopoghat, a lelkem mindig készen ll majd kinyitni, talán még most is ott áll az ajtó mögött és hallgatózik, nekisimul és vár. Csendben és némán, amíg én keresem az utam.

2014.11.06. | |

2014.11.01

Még három hét és 5 éve annak, hogy megismertelek és összekötöttük az életünket. Gyönyörű 5 év volt!

Köszönöm Neked!

Érzem, hogy el kell engednem Téged, hagyni, hogy tovább lépj. El is foglak. Nehéz, de napról napra erősebb vagyok. Már nem sírok - talán csak az emlékek boldogságától könnyezem néha, de ezt nem bánom, mert tudom, hogy a szép emlékek miatt van így, mert életem legszebb pillanatait élhettem át Veled.

Remélem, ha visszatekintesz életed ezen szakaszára, Te is azt érzed majd, amit én, azt a melegséget és boldogságot, amit minden nap éreztem melletted. Légy erős és boldog, találd meg az utadat és valakit, aki majd legalább annyira szeret, mint amennyire én szerettelek.

Sose feledj majd el! Én nem foglak soha.

2014.11.01. | |

2014.10.29

 

Néha hatalmas gombóc nő a torkomban, összeszorul a szívem és minden porcikám megremeg, az ujjamban érzem a fájó bizsergést. Hihetetlenül rossz itt ülni és várni, hogy legyen valami.

Elegem van ebből a kietlenségből, ami körbe vesz, mintha valami sivatagban ülnék és várnék, hogy megment valaki, mielőtt szomjan halok, el kell menne pár napra, talán Frankfurtba. Elutazom, jól érzem magam és rövid időre mindent el fogok felejteni, nem lesz mögöttem és előttem semmi, csak én leszek. Én.

Aztán visszajövök, összecsomagolok és elmegyek, jó messzire. Úgy érzem, csak a menekülés segíthet, hogy tovább lépjek. Nincs mivel szembe néznem, nincs miért harcolnom, legalábbis ezt a kártyalapot már nem nekem osztották le. Itt sincs helyem, nincs maradásom - egyedül biztosan nincs. Ezt gondoltam 2012-ben, amikor visszaköltöztem, tudtam ezt 2013-ban, amikor elmentünk.

Hogy mi változott azóta? Pontosan tudjátok, itt ül mellettem az a fránya Magány minden egyes nap és jól a pofámba röhög, és közben azt mondja, jó voltál, de lehettél volna jobb is. De én ez vagyok, én csak ennyit tudtam adni, talán most már többet is tudnék, hiszen volt oka ennek a különválásnak, ezek azok az okok, amiken ha tudok, még időben változtattam volna. Ezek azok az okok, amiket a jövőben már nem követek el. Nem akarok többé magányos lenni, vagy szomorú, nem akarom, hogy a párom az legyen, hogy hiányoljunk valamit az életből.

Én most mindent hiányolok, ami volt és ami elveszett.

Hiányzik, hogy sálat tekerjek a nyakam köré és kimenjek sétálni a folyópartra. Hiányoznak a parkok és a madarak, amiket a megmaradt kenyérrel etettünk. A futás a hűvös szélben. Hiányzik, hogy bármikor leüljek és körbenézzek magam körül. Hiányzik, hogy beszélgessek, hogy megosszam a gondolataimat és az érzéseimet. Hiányzik a kövek dobálása a vízbe, a nevetés és a mosoly. Hiányzik a sushievés a parkban. Hiányzik, ahogy a keze az arcomat simogatta. Hiényzik a puha test, amit átöleltem, az erős kéz, ami átölelte a derakamat. Az illat, amit lefekvéskor mélyen magamba szívtam. Hiányzik.

Ezért kell elmennem.

2014.10.29. | |

I love you, to the Moon and back!

2014.10.18

Vége van. Talán nem örökre, de most jön egy hosszú szünet, amíg újból beszélhetünk olyanról, hogy “mi”.

Majdnem öt csodás év van mögöttünk, hol mély árkokkal, hol magas hegycsúcsokkal, de mindig, minden átkon építettünk egy hidat, minden hegy csúcsára kitűztük a zászlót. Most nem sikerült. Eláfradtunk, leültünk és megbeszéltük, hogyan tovább. 2009.11.22-én indultunk útnak és 2014.10.16-án álltunk meg.

Hogy mit érzek most? Azt, amit az elmúlt öt év majd’ minden napján: szeretem ezt a fiút. És most miért hagytam elmenni, mikor tavaly minden erőmön azon voltam, hogy visszaszerezzem? Mert nem tarthatok bezárva egy énekes madarat a kalitkában, ha az vágyik a szabadságra. És én megértettem, hogy ő már nem az enyém. Olyan, mintha a szívem ketté szakadt volna, az egyik része szomorúan ül az út szélén, a másik nézi az elágazódást, merre tovább, hogyan tovább, de titokban mind a kettő oldalra pillant, hogy a távolodót nézze, vajon visszafordul-e? Titokban mind a kettő egy darab.

Amerika óta nem találkoztunk, négy hét telt el. Ez alatt a négy hét alatt nagyon egyedül voltam, magányosan, barátok nélkül, a családommal ugyan, de mégis egyedül. Minden társaságom és jókedvem akkor volt velem, amikor vele beszéltem telefonon. Akkor nem éreztem magam egyedül. De most…most már nem csak az érzés szorongat, hanem a tudat is, hogy én már egyedül, magányosan tekintek előre a jövőmbe.

Hiányzik, hiányzik az az ember, akit még az utolsó pillanatban is öleltem, akinek simogattam a fejét. Hiányzik az az ember, aki mindig menedékének tekintett, ahol elbújhat a világ elől, annak minden rossz és csúnya támadása elől.

Azt hiszem, úgy érzem én nem csak  a szerelme voltam, hanem a barátja, a társa, aki próbálta minden helyzetben megszorítani a kezét, még akkor is, amikor nem sikerült. Mert tudom, hogy volt ilyen is, amikor nem néztem rá, nem voltam vele, hogy átéljem az örömét. Úgy bánok minden percet, amit elvesztegettem felesleges dolgokra, ahelyett, hogy még több élényt szeretünk volna.

Szomorú vagyok, mert nem tudtam többet adni neki, szomorú, mert lehet, hogy nem adhatok neki többé semmit, mert jöhet majd valaki, aki a helyembe lép és akkor tőlem elveszi a reményt, azt ami miatt most nem fordulok magamba és nem omlok össze, hogy egyszer újra keresztezzük egymás útjait.

Nekem Ő volt, vagy inkább még mindig Ő a nagy szerelem, a nagy szerelmem. Ő az, akire ha évtizedek múltán visszagondolok, azt mondom, igen, az embernek egyszer van az életében igazi lelkitársa, és az nekem Ő volt. Köszönöm Kisbalázs, hogy öt évig mellettem voltál jóban és rosszban. Hogy megosztottuk egymással örömünket és bánatunkat. Bocsáss meg nekem, ha megbántottalak, mert őszintén szerettelek, és őszintén szeretni foglak még sokáig, talán örökké.

2014.10.18. | |

Két hónappal később

Eltelt két hónap. Ülök egyedül a lakásban. Pupák most nincs itt. Hogyan értékelem ezt a két hónapot?

Visszakaptam valamit, valamit ami törékeny és erős. Ami csillog és karcos is. Azt érzem a lelkem mélyén, hogy ez megtörtént, el kell felejteni, de közben arra is gondolok, hogy nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen. Ki volt az, akibe Pupák beleszeretett? A kedves, őszinte, ártatlan fiú. És én még mindig ez vagyok, még mindig őszintén mosolygok, még mindig őszintén sírok, még mindig őszintén szeretek. De már óvatosabb vagyok, már erősebb vagyok.

Előre tekintek és sokat gondolkodom. Ma-holnap harminc vagyok. Van egy társam és céljaim, álmaim....őszinte akarok lenni, most, hogy már sokan elhagyták a blogomat.

Két hónapja sírtam, eszeveszettül kapálóztam, nem tettem semmi rosszat, csak tétlenül hagytam, hogy eltávolodjon tőlem az az ember, akiért az életemet adtam volna ebben az elmúlt négy évben, akiért a jövőben is tűzön mennék keresztül.

Sokan azt tanácsolták, Maxen, legyél erős, gondolj magadra, csak azt tedd meg, amit a lelked is megtenne, ami boldoggá tesz. Még édesanyám is azt mondta, bármi is legyen, ne legyek depressziós, maradjak olyan, amilyen voltam. De én hosszú órákra bezárkóztam, csak ültem és sírtam. Sírtam magam miatt, sírtam Pupák miatt. Aztán ez elmúlt. Újra mondhatom, hogy boldog vagyok, érzem a szavak súlyát, amik szerelmet suttognak nekem, érzem az érintéseket, amik ragaszkodásba ölelnek. Érzem a tetteket, amik szeretetről tanúskodnak. Érzem, hogy Pupákban megmozdult valami akkor, két hónapja, ami arra sarkalta, hogy átértékelje az eddigi életét. Hogy rájöjjön, mi a fontos neki, hogy mi szolgálja a boldogságát és mi szolgálja a testi vágyait.

Volt egy perc, amikor a sírást és a szomorúságot a düh váltotta fel. Volt egy üzenetváltásunk, aminek a végén leírtam, hogy mindegy mi lesz, csak bolondot ne csináljon még egyszer belőlem. Akkor igazán dühös voltam. Úgy éreztem, életem végéig csak magamra számíthatok és csak én vagyok, nincs senki, ne legyen senki, mert nem tudnék túlélni még egy ilyen csapást. Azóta azt értem, bármi is érjen, talpon maradok. Szilárdan állok majd két lábon ezen a világon.

Az elmúlt két hónapban sok volt a mosolygás, sok volt az öröm, az élmény. Néha viszont, amikor egyedül vagyok, megállok. Leülök, előre hajtom a fejem. Ellágyul a lényem és arra gondolok, nagyon szeretem ezt a fiút. És azt kérem Istentől, hogy adjon erőt mindkettőnknek. Ne haragudjon, amiért nem hiszek benne és csak a bajban fordulok hozzá. Adjon erőt, hogy a felépített 4 évre építhessünk még. Hogy a távoli jövőben, amikor majd egymás kezét fogva sétálunk az utcán, úgy tekintsünk vissza a mögöttünk álló évekre, mint egy boldog élet, amiben voltak akadályok és nehézségek. Azt kívánom, hogy egy mosollyal elmondhassuk egymásnak, az évek, amiket lehagytunk az úton, az az egymás iránt érzett tisztelet és szeretet.

xoxo Maxen

2013.07.31. | 1 komment | Címkék: pupák

A folytatás

Nem hagytam, hogy vége legyen! Képtelen voltam beletörődni a helyzetbe. Beszélem Pupákkal. Harcoltam és kűzdöttem, most pedig próbáljuk megmenteni, változtatni.

Az elmúlt egy hetem kétségbeesésről, reményről és az újrakezdésről szólt. Közben igyekszem erősnek lenni, nem összeomlani. Sírtam eleget, szomorkodtam eleget. Most vidám leszek, újra a régi leszek, de meg is újulok, komolyodom és magabiztosabb leszek. Új célokat tűzök ki magam elé, melyeket megvalósítok.

Vissza megyek külföldre és viszem magammal Pupákot! Megtanulok lovagolni és zongorázni! Lezárom ezt a fél évet, ami mögöttem van, amiben befelé fordultam a vágyaimmal és az érzéseimmel.

Megszorítom Pupák kezét és együtt folytatjuk az utunkat. Egy új utat.

xoxo Maxen

2013.05.28. | 4 komment | Címkék: külföld szerelem érzés pupák

Egyedül

Hatalmas súlyok telepednek most rám. Érzem, hogy mennyire dobog a szívem, mennyire ki akar ugrani a helyéről, nehezen veszem a levegőt és nem tudok másra gondolni. Közben legszívesebben üvöltenék, rohannék, sírnék. Nem akarok találkozni senkivel, hányni szeretnék és aludni. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, hagyjon magányban, de közben nem akarok egyedül lenni.

Egyedül.

Nem akarok egyedül lenni. Bármi is történt, én szeretem a páromat és annyira jó érzés lenne, ha ő is így érezne. Folytogatja a lelkemet valami láthatatlan erő és ez annyira rossz érzés. Nem érzem a súlytalanságot és a boldogságot. Félelmet érzek és zavarodottságot.

Hogyan tovább, mi lesz ezután? Mi lesz, ha letelik ez a pár hét és mi úgy döntünk, nem folytatjuk, ennyi volt? És mi van akkor, ha úgy döntünk, hogy újra neki vágunk? Vajon ismét csak az enyém lesz?

Olyan nehéz most, nehéz egyedül.

2013.05.21. | | Címkék: egyedül pupák

Hát vége

Kedves Olvasóm!


Az elmúlt évek alatt kitárulkoztam, megosztottam örömömet, bánatomat és véleményemet. A mai napon viszont elköszönök.

Egy új és hosszú út vár rám. A barátom, akit Pupákként ismertetek és én különköltözünk. Lezárjuk azt a több, mint 3 és fél évet, ami mögöttünk van és immár egyedül folytatjuk az utat. Hogy mi lesz ezután? Nem tudom. Kicsit megtörtem, de készültem erre. Éreztem, hogy lassan elmúlik az az érzés, amit szerelemnek hívunk. A helyét felváltotta a szeretet, a törődés és a ragaszkodás. Bánom, hogy nem adatott meg még több ebből a remek 3,5 évből. Hol van az a 25 év, amire terveztünk? :)

Boldog vagyok, mert egy nagyon jó embert ismertem meg, egy értékes, szeretnivaló embert. Olyat, aki mindig mellettem állt, mellettem állt, amikor más nem, amikor megvívtam a csatáimat, amikor bátosnak kellett lennem, amikor összetörtem, amikor új kalandba kezdtünk, akkor, amikor dinnyét ettünk a tengerparton. Fogtam a kezét, amikor a repülőnk légőrvénybe került és ő félt. Megvédett, amikor mások támadtak.

Szeretett. Talán még most is szeret, csak máshogy.

Kedves Olvasóm! Félek, hogy mi lesz ezután. hazudnék, ha azt mondanám, nincs ötletem. Egy nagyon kedves barátom mondta azt, hogy ez talán egy új kezdete, hogy az évek alatt mindig mondogatott külföldre költözés ezzel veszi kezdetét és maradjak erős és bátor.

Az elmúlt 3,5 évben mindig bátor voltam, mindig erős voltam, mert itt volt a társam. Most ez megváltozik.

Emlékeztek még, amikor beledobtam a kavicsot a Dunába, amit a rosszul siekrült randin találtam? Másnap találkoztam Pupákkal, aztán újra találkoztunk és végül összefonódott az életünk.

Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy mikor szerettem belé? Amikor a ferenckörúti lakás ajtajában állt, a szürke sapkája volt rajta, a kék dzsekije, farmerbe, a kezében pedig azt a kis fekete sporttáskát szorította. Én voltam a menedéke, akihez minden bajban védelmet talált. Aztán összeköltöztünk és túl éltük az első igazi válságunkat, az új és szokatlan környezetet. Néhány hét, talán 2-3 hónap alatt túljutottunk ezen, megerősítettük a kapcsolatunkat és még szorosabban, még nagyobb tűzzel vetettük bele magunkat a közös jövőbe.

Aztán jött London, egy új és nagy ugrás, ahonnan visszajöttünk. Én összetörtem, de ő erőt adott. És most itt vagyunk.

Úgy érzem ebben a pillanatban, hogy sohase voltam még ennyire egyedül, ennyire magányos, ennyire sebzett. Imádtam ezt a 3,5 évet, teljes szívemből szerettem és még most is szeretem Pupákot. Most úgy érzem, egy apró kis emberke ül a lelkem mélyén és azon gondolkodik, hogy mit csinál majd Ő, ha otthon ül a szobájában egyedül, ki fogja simogatni, ha majd egyedül érzi magát? És ez a kis emberke a lelkemben reméli, hogy Pupák talál majd egy embert, aki újra megfogja a szívét és újra lesz társa, sikere és boldogsága.

Kedves Olvasóm, köszönöm, hogy az elmúlt közel négy évben mellettem voltál és olvastad a gondolataimat és érzelmeimet.

Drága Pupákom, neked pedig köszönöm ezt a gyönyörű 3,5 évet, életem legszebb és legboldogabb éveit. Az élményeket és a rengeteg törődést, fogyelmet és gondoskodást. Kérek, mindig légy erős és boldog! Köszönök mindent!

Ölel és csókol:

Maxen

2013.05.18. | 5 komment | Címkék: szerelem szakítás vége Pupák

Index főoldalon

Ilyen se volt még, Index.hu főoldalon vagyok az előző bejegyzésemmel.

Mi az első gondolatom? De örülök, mert izgalmas.

Mi a második gondolatom? Nem szabad kommenteket olvasnom :)

2013.03.10. | 4 komment |

1984 vs.Demokrácia

Az egyik leghatásosabb műnek tartom Orwell 1984-ét és pont amiatt, a benne foglaltak miatt érzek mélységes szégyent.

Eljutottunk oda, hogy vannak emberek, akik újraértelmezik a demokráciát és az erkölcsöt. Ami még talán nem is lenne baj, ha ez tényleg a "helyes" irányba haladna. De sajnos nem abba halad. Elnézve a diáktüntetésről készült felvételeket, képtelen vagyok más oldalra állni, mint a diákok oldala. Az a vérszomjas katasztrófanyugdíjas és elvakult pártaktivista, aki zihálva hányja ki magából a mocskot és a butaságot, vajon végiggondolja, hogy mi az, ami mellett kiáll?

Én csak azt látom, hogy magával az Ördöggel is képes lenne szimpatizálni, ha az az MSZP, Gyurcsány és Bajnai ellen vezetné őt. Én azt látom, hogy ez a fidesz-támogatás nem valami mellett, hanem valami ellen szerveződik és teljesen mindegy, hogy ki mellé áll a savazós nyugdíjas, vagy a fogatlan pártember, esetleg a buta kekszesnéni, vagy a gátlástalan gyilkos (és igen, lehet, hogy valaki követ el hibát a múltjában, de egy embert megölni nem "hiba", hanem olyan stigma, amit az ember egész életén magán hordoz; hiba kint hagyni reggel a tejet az asztalon, de ölni!? Maximum önvédelemből, önmagadat és a szeretteidet védve, ha az életük múlik rajta, de nincs az a büntetés, ami feloldoz egy iylen gátlástalan tett alól).

Nekik mindegy, őket nem érdekli, mert az, aki nincs velük, az ellenük van. Emlékezetes a Rákosi időkből való jelmondat? Aki ezeket a gondolatokat megidézi és kimondja, az hogy védheti a demokráciát?

Én hiszek a demokráciában. Szerintem jó rendszer! És Magyarországon nem a rendszerrel van a baj, hanem akik irányítják ezt a rendszert, mindenkivel, az egész politikai elittel. Ezért tartom fontosnak kiállni ezek mellett a diákok mellett, mert ők felelős politikai generációt jelenthetnek, és megvan bennük a képesség és a lehetőség, hogy kiműveljenek egy igazi, nyugati politikai elitet. Azt, ami Magyarországon 1989-ben is megkapta az esélyt és mára elkorcsosult, a Rákosi örökség belemélyedt a gondolataikba.

Az 1984-ben az emberek felsorakoznak a Két Perc Gyűlölet erejéig, amikor percekig gyűlölnek valamit és valakit, amit nem is ismernek. És ezek az emberek tudatlanok, megvezethetők és felelőtlenek. Pont olyanok, mint akik szembe mentek a Lendvay utcában az egyetemistákkal: a gondolataikat értelmes mondatba foglalni képtelen, retrográd, elvakult és megkeseredett emberek, akiknek öröm, ha támadhat és ha levezetheti a dühét egy másik emberen, önmérséklet, józan gondolkodás nélkül.

A legnagyobb hibának tartom a felsőoktatás radikális leépítését (legyen az pénzügyi, szervezeti, vagy bármilyen), mert tényleg a megvezethető, tájékozatlan és tanulatlan emberek létszámát növeli. Pont azokét, akik nem vezetésre termettek és nem vezetésre lettek kiművelve. Az elit, legyen az művész, politikus, tudós, felelősséggel tartozik mindazért, amit tesz, mert a feladata nem csak az, hogy csináljon valami hasznosat, de ennél még nagyobb feladata, hogy irányt mutasson, hogy vezessen, ha más csak követni képes.

Ezek az egyetemisták felelősen és becsületesen álltak ki az elveikért. Érvekkel és célokkal, a saját és az egész ország jövője érdekében. És a mostani kormányzó politikai erő, aki alig 20 éve ugyan így tiltakozott a rákosi gondolkodás ellen, saját múltbéli énjét gyalázza és közben nevetség tárgyává válik a nyugdíjasai és a süteményei mögé bújva.

xoxo Maxen

2013.03.09. | 33 komment | Címkék: politika fidesz kormány tüntetés egyetemisták balkán szélsőség divat tüntető

tumblr_me403uid031r1waaeo1_500_1354821752.jpg_500x625

2012.12.06. | | Címkék: kép

tumblr_lvl8xahtpy1r7bu4ao1_500_1354375981.jpg_460x618

A jobboldali stílusa nagyon klassz :)

2012.12.01. | | Címkék: picture

A harmadik év

Ezen a héten ünnepeltük meg a harmadik évfordulónkat. Rengeteg minden történt ebben a három évben. Épp csak felköltöztem a fővárosba és belevetettem magam a meleg életbe, mikor megismerkedtem Pupákkal. Ebben az időszakban kezdtem el blogolni, így mindaz, ami a blogomban volt, a fővárosi életem, a felnőtté válásom mind a Pupákkal kezdődő kapcsolatom első lépései voltak.

2010. áprilisában túléltünk egy komoly válságot, ami majdnem szakítás lett, de végül még erősebbé váltunk. 8 hónapos együttjárás után költöztünk össze, 2010. augusztusában. Majd fél évvel később, 2011. májusában együtt utaztunk Londonba. Azt hiszem, ez egy sorsfordító utazás volt. Egyre jobban elválaszthatatlan kötelék alakult ki köztünk, bennem pedig életre kelt a bátorság és a vágyakozás.

Aztán augusztusban újra utaztunk, együtt nyaraltunk. Hatalmas élmény volt! Októberben újabb utazás, majd 2012. februárja hozta el a végső döntést, ami az első londoni út után egyre mélyebben fúrta bele magát a gondolataimba: költözzünk Londonba.

Májusban már készen álltunk, s 2012. júniusában már együtt ünnepeltük a királynő jubileumát, együtt fedeztük fel és laktuk be Európa fővárosát. Aztán egyedül maradtam, mert Pupák visszajött Magyarországra. Egyedül már nem is volt olyan szép a város, unalmas volt és nehéz. Felfedeztem a hibáit és a hátrányait, de nem akartam megkűzdeni vele, ezért úgy döntöttem, három hónap után én is vissza jövök. Akkor éreztem, hogy rám szakad Budapest, hogy betemet a szürkesége. Végül kimásztunk ebből a kutyaszaros helyzetből, feltöltődtünk egy hihetetlen amerikai utazástól, és rájöttünk, mindegy, hogy hol élünk, a világ elég nagy ahhoz, hogy folyamatosan mozogjunk, felfedezzük és megismerjük.

Minden hely, minden város, ahol megfordulunk, kettőnké. Budapest az otthonunk, ismerjük és szeretjük (én többnyire inkább csak megtűröm az itt élő embereket), London a szívem csücske, a mi közös városunk. Los Angeles pedig a felfedezésre váró közös célunk.

Idén már a negyedik közös karácsonyunkat ünnepeljük, a harmadik normand fenyőt állítjuk fel, Ismét nem tudom, hogy miylen ajándékkal lepjem meg Pupákot. De ezt tudom, hogy ez a karácsony is klassz lesz, mint a többi. Aztán jön egy újabb év. 2013-ban nem akarok utazni, úgy döntöttem, tanulni fogok. Újrakezdem az egyetemet (vagy ha nem is ősszel, de 2014-ben). Csak még azt nem tudom, mit tanulok majd.

Homályos a jövőm, nem tudom, mit is szeretnék és hogyan, csak azt tudom, hogy Pupák mellett.

xoxo Maxen

2012.11.25. | 4 komment | Címkék: blog én évforduló Pupák

#3

Három éve vagyunk együtt Pupákkal, három fantasztikus és gyönyörű éve. Hihetetlenül sok élmény, változás és öröm volt ez az időszak.

Köszönöm, Pupák!

Xoxo Maxen

2012.11.22. | | Címkék: évforduló pupák

A kutya és a szék

Ma eszembe jutott egy mozzanat, Santa Barbaraból, amit nem írtam le. A kutya volt az, amelyik hatalmas sikítások és kiabálások, fékezések közepette szálguldott végig a város főutcáján.

Az autók dudálás és fékcsikorgás közepette álltak meg. Majd közöttük elfutva pillantottuk meg, a széket is. Mögötte két srác futott és valamivel lemaradva egy lány - talán mezítláb volt.

A kutya megijedt és a kávézó teraszáról elrohant, úgy, hogy a pórázát az egyik székhez kötözték. A két srác elkapta a kutyát és a városi rémület véget ért.

Mindenki megrémült, a lány és a kutya nagyon, a két srác is kicsit, még mi is, hogy a jelenettől csak pár méterre álltunk. A szék viszont kemény maradt. Nem törte meg az utcai performansz.

Közben pedig olyan idilli volt az egész, a nap szépen sütött.

xoxo Maxen

2012.11.06. | | Címkék: usa kutya baleset akció santa barbara izgalom

U.S. trip

Nem tudom, miért, de egyszer csak eldöntjük, hogy szeptember elején utazunk Californiába. Kiváltjuk az ESTA-t, megvesszük a repülőjegyet, megtervezzük az útvonalat, foglaljuk szállást Los Angelesbe és Las Vegasba, majd várjuk szeptember 11-ét, a Nagy Utazást.

Amstardamig a megszokott útvonal. Lágyan ringatózó légörvények és bömbölő mutáns gyerek, amerre csak haladunk Európa egén. Vérszemet kapok, de nem gyilkolok. Ezt most élvezni kell. Lágyan csapódunk a földhöz. Örömtől tapsoló kezek és másfél órás várakozás a San Francisco-i járatra. A hatalmas Jumbo Jet.

Kék színben pompázik Amsterdam Airport Schiphol betonján a KLM madara. Ámulok a szépségén. Életem leghosszabb órái várnak rám. Három filmet fogyasztok el, egyet félig. Nincs rázkódás, de félelem, csak alvás, unalom és beszélgetés. Vajon milyen lesz Amerika?

Grönland felett ébredek fel. Havas csúcsok és felhők. Más csak pár ezer mérföld…

San Francisco igazi Amerika. Kedves emberek, segítőkész személyzet. Érezni, hogy ez nem Magyarország, de még csak nem is Európa. Ez az USA. Aztán a szürke valóság: egy órás sorban állás a lehetőségek hazája és a senki földjének peremén. Várat még magára a döntés, vajon megérettünk-e a beutazásra, vagy vissza kell mennünk ojrópába?

Közösen állunk sorba az ázsiai fiatalemberhez, akinek első kérdése, hogy gay friends? No-no! Nézünk össze zavartan Pupákkal, s az első és egyben szánalmas kelet-európai berögződés böffen ki a szánkon: only friends… Kicsit mérgesen jövök el, hogy legalább itt illett volna egy határozott mosollyal yes-szelni. De túl vagyunk a nehezén. Már csak újra fel kell venni a csomagot és újra le kell adni.

A Delta járatával megyünk tovább. Az SFO kellemes kis hely, ugyanakkor unalmasabb, mint a 12 órás utazás volt. Egy kis, 70 személyes gépet kapunk. Hol van ehhez a Jumbo? Kuncogunk Pupákkal, majd a gép olyan erővel emelkedik, süllyed és vált irányt, hogy bennem, aki amúgy nem fél a repüléstől, megáll az ütő! Egy pillanatra megpillantom a Golden Gate hidat. Milyen apró! Kis meleg utaskísérő szolgálja fel a mogyorót és az italt én meg még mindig remegek, hogy túléljük az utat. Aztán ott vagyunk, a hatalmas Los Angeles. Végtelenbe nyúló utak. Mindenfelé apró épületek. A gép pedig, mintha fékezne. Az az érzésem, hogy a levegőben állunk meg. Talán pirosat kaptunk… Éles balkanyar és másodjára kapok a szívemhez, hogy na most én is befostam, nem csak Pupák!

Földet érünk. Ez már Los Angeles, a LAX. Túl éltük, mosolygunk. Vár ránk a nagy kaland, de előbb, taxi! A reptértől délre van egy kitérőnk. 19 dollár lesz. Mennyi??? Vissza gyalogolunk! Jelentem ki határozottan. Egy órát gyalogolunk a reptér mellett. A térképen csak egy sarkot kell kerülni a reptéren, csak az kb. 5 km. A járda egyszer csak elfogy és mi a porban vonszoljuk a bőröndöt, közel 500 méteren. A szuper kerekeim! Még csillogtak, mikor útnak indultunk!!!

Csapzottan, a hosszú út porától megfáradva gördülünk be a hotelhez és megfogadjuk, nem spórolunk többet semmin! A Travelodge kellemes kis hotel egy éjszaka erejéig. Kivételesen nem nyúlom le a szappant, mert szappan.

Második nap az USA-ban. Az autókölcsönző közel van. Tényleg közel, ezért merünk gyalogolni. Már kuncogunk, hogy kapunk egy jó kis Fordot, és máris zsebünkben Amerika!

Az autóbérlés flottul megy, kimegyünk a parkolóba: Mustang? Nem, de azért kedves vagy, a fél magyar GDP sem lenne elég a megtankolásához. Hát itt van a kicsike, mutatja a pasi. Mosolygok. Kisebb nincs? Ez a legkisebb.

Egy hatalmas Chrysler 200-as. 10 magyar család ellakna benne. Jó lesz ez! Hát Amerika ez, egyszer élünk úgyis, biztosítást meg kötöttünk! Benézünk a kocsiba. Majd a pasira. Majd ismét a kocsiba. Ismét a pasira. Utolsó kérdés: hogyan kell automatát vezetni? Rövid oktatás arról, hogy P+D és baj nincs. Beülünk a kocsiba. Okés, menjünk!

Megállunk az út szélén, hogy felmérjem a kocsit, majd go! 500 méter után eldöntöm, hogy ha lesz autóm, az csak is automata lesz és hülyemagyarországon milyen balekok, hogy manuálissal nyomják! Hülyeamerikában pedig még a mellékút is 8 sávos…ebből adódnak még bonyodalmak.

Elsőre sikerül parkolni a hotel parkolójában, pedig az még matchbox-szal se sokszor sikerül, de itt én vagyok a király, az úr, a faszagyerek! Hát beállok én kamionnal is, ha kell!!! :)

Kicsekkolunk és irány a Queen Mary! A hajó hatalmas, lenyűgöző. OMG! Szeretem! Imádom Long Beachet! Beleszerettem Los Angelesbe! Ez Nyugat, ez kicsit London. Ez fényévekre van Budapesttől.

Egy WalMartot még beiktatunk. Tusfürdő és sampon kell. Most először látok hajléktalant. Sokan vannak. És minden felé kövér, fekete nő. A boltban is kövér fekete nők. Mi vagyunk egyedül A) fehérek, B) fiatalok, C) középosztálybeliek, D) sportosak.

Los Angeles autópályái rémesek. A falon vagyok a sok bénától. Mindenki autót vezet. Járókelők nincsenek, csak autósok és mind gyilkos szenvedéllyel nyomja a féket. 6 sávon haladunk észak felé. Felveszem a magabiztos 65mph sebességet és középen próbálom kerülgetni a kátyúkat. Mindenhol úthiba, javítás foltjai, egyenetlenség. Hát ezért ez a sok új autó?! Mert évente cserélni kell a Freeway miatt… Az autópálya ingyenes, tömve is van. Minden második autós bevág elém, majd tövig nyomja a féket és megáll előttem, én meg győzöm felvenni a tempójukat! Ezért nincs kuplung, mert két láb=két pedál, a harmadikra már nem is lenne kapacitás!

Szerencsésen kiérünk Los Angelesből. Nem tartjuk a menetidőnket, mert akkor már Las Vegas határában lennénk. Sok a dugó, mire elérjük az első elővárost. Aztán hegyek, kietlen kopárság és kezdjük megbánni, hogy nem repülővel mentünk át Nevadába.

Ránk sötétedik, mi pedig még csak fél úton vagyunk. Az autópályán hatalmas forgalom és egy majdnemkarambol. Egy fehér toyotás fékezett le előttem az imént én pedig teljes súlyommal tapostam a bal pedált, hogy megálljt parancsoljak Amerika legnagyobb járművének, a Chryslernek. 10 centire állunk meg a Toyotától. Mérges vagyok és cseppet remegek, de hol van ez a sötét autópályához képest?

Sötétben a legrosszabb vezetni. Félelmetes és veszélyes. Zsibbad mindenem és álmos vagyok, de a távolban már látom Las Vegas fényeit.

Viva Las Vegas!

A New York New Yorkban szállunk meg. Könnyen elérjük. Hatalmas a parkolóháza! Ezt nekem készítették ide! Csak nekem! becsekkolás után nyakunkba vesszük a várost és sétálunk. A város dél-keleti részére összpontosul Las Vegas lényege. A Strip.

Mindenhol neonfények, csillogás. Hatalmas épületek között még hatalmasabb autóutak. A függő folyosókon közlekedünk, liftekkel és mozgólépcsőkkel, csak egyszer megyünk át a zebrán, mert minden hotel összeköttetésben van egymással. Az alsó szinteken végtelen termek gépekkel és játékasztalokkal. Soha véget nem érő jégkorszakkal! Valami eszement szabályozza a légkondit, mert a kinti 30 fokhoz képest a casinokban 15 fok körül mozog a hőmérséklet. Papucsban, rövidnadrágban és pólóban ez nem túl szerencsés időjárás.

Késő este végre nyugovóra térünk. Az ágy hatalmas és puha. Két napja erre vágyom, egy nagy és kiadós alvásra! Másnap egy szomszédos hotelbe megyünk, a strandra. Úszunk a fényben, sütkérezünk a medencében. Királyi helyünk van. 3 nap királyi élet. A Bellagioban ebédelünk. Összenézünk Pupákkal, ilyen utoljára Egyiptomban volt. Választék, ízek, kerek has. A délután vásárlással és nézelődéssel telik. TopMan! Aztán casino. Ez életem második casinozása, az első Bécsben volt. Ott a bárpultot támasztottam, s majdnem felszedett egy álszent heteró. Most viszont a Blackjack asztalnál támaszkodom a székre. Másodjára kérik el a személyimet. Forgatják az ID-m, s nem győzöm mutogatni, hogy már 21 felett járok, de csak azért se hisznek nekem, keresik azt a számot. Mosolygok, hogy na ugye, buzifejű? :)

Pupák leül egy masinához, a majdnem érintőképernyős ruletthez, nyer rajta 16 dollárt, örömében én is kipróbálom, s el is vesztek rögtön nyolcvanat…kezdők szerencséje, szűz kéz, meg a sok baromság… Visszatérünk a Blackjack asztalhoz, ahol visszanyeri a pénzét. Nem maradtam szégyenben!

Másnap reggel Hoover gát. Negyedik napunk az USA-ban, utolsó teljes nap Las Vegasban. A gáthoz egy óra eljutni. Autópálya autópálya hátán, de elsőre oda érünk. A gát óriási. Nagyobb, mint az autó…úgy tűnik, mégis van a Chryslernél nagyobb dolog az USA-ban… :) A gát arizonai felén parkolunk. Nincs benne sok víz. Nehezen bírjuk a meleget, ezért se időzünk ott sokáig. Fél óra múlva visszaindulunk a városba.

Las Vegas olyan más, mint Los Angeles. Mintha itt mindent szabadna. Az emberek úgy csillognak, mint a város monstrum épületei. Mindenki tart valahová, ahol vagy megkopasztja a casinot, vagy ő távozik üres kézzel. Délután újra a Bellagioban ebédelünk. Megunhatatlan a svédasztal! Nemcsoda, hiszen az egyik legjobb hotel Las Vegasban.

Hamar eljön az este és mi a Treasure Island Blackjack asztalánál ülünk, ahol előző nap szerencsénk volt és nyertünk. Immár 10 dollárral én is beszállok a játékba, s hamar feltornázom magam 200 dollár fölé. Élvezem a játékot. A krupiék gyakran váltják egymást, de ez nem rontja a játék hangulatát. Nagyon lazán nyomják az asztalnál ülők. Az egyik srác könnyedén váltja be a 100 dollárosait zsetonná, majd bukja el őket sorra. Egyik alkalommal egyszerre kacag fel mindenki, s a srác megdicsér, hogy a döntésemmel megmentettem az asztalt! Nahát! Magabiztosan húzom ki magam, s úgy csinálok, mint aki érti a játékot! Várom a következő szerencsét, de sajnos elmarad a siker. Elbukom a pénzem felét, s úgy döntök, +95 dollárnyi zsetonnal abbahagyom a játékot.

Pupák is plusszosan áll fel. Még az utolsó körben felteszi minden maradék pénzét, és nyer! Örülünk, hogy Las Vegas nem hagyott minket cserben, de csendben megfogadom, hogy én továbbra is a bárpultot erősítő csendes útitárs leszek és nem a szenvedélyes játékos.

Utolsó éjszakánkat töltjük Las Vegasban. Későn fekszünk és korán kelünk. 6 óra autózás vár ránk. Hajnal van, kel a nap, kel a város. A mesés Las Vegas üdvözlő táblájánál fotózkodunk. Még ilyen korai órákban is találunk turistákat, akik készítenek rólunk pár közös képet. Nincs más hátra, mint csobbanni a sivatag homokjában. Nevada és California határánál tankolunk és reggelizünk. Első tankolásunk az USA-ban, ami annyira más, jól jellemzi, hogy ez még itt is eltér az európaitól. Előre fizetünk 50 dollárt, tankolunk, majd a maradékot visszakapjuk.

A visszaúton elmélkedünk az amerikai filmek sablonjain. Tipikus példája a sivatagot átszelő úton araszoló lakóautó. Bézs-fehér színű. És a kamionok. Amik ugyan olyan óriások, mint Amerikában minden. Veszélyesen nagyok. És az autópályák. 5-6 emeletes csomópontok, betonsávval elválasztott irányok. 6-7 sáv, ez csak egy irányba, plusz a leállósáv. Életveszélyes minden sávváltás, minden előzés, mégis határozottan nyomom a gázt, a féket és rutinosan vágok be minden mozgó fémtömeg elé. De sajnos így is elszalasztok egymás után három lehajtót. El elsőnél a bizonytalanság, hogy miért válik hirtelen ketté, majd újra eggyé a pálya, a másodiknál a mögöttem haladó sebessége és hirtelen irányváltása, a harmadiknál meg pusztán az, hogy túl messze voltam és túl későn jött a tábla, hogy ez a jó irány.

Los Angeles tornyai már magasodnak a háttérben. Megállunk a tengerparton, mielőtt tovább mennénk Santa Barbaraba. Meleg homok, az óceán hullámai. Háttérben a tankerek és az olajfúró tornyok. A víz erős, habos, langyos, mi pedig, mint két gyerek, nyomjuk egymást bele a legnagyobb hullámokba. Aztán folytatjuk utunkat. Másfél óra vár ránk az autóban ülve. A hegyek mögött nyugovóra tér a nap, mi pedig gyönyörködünk a látványban. A sötétség siet felváltani, hogy reggel újjult erővel ragyoghasson.

Santa Barbaraban már este van, mire oda érünk. A McDonald’s-ban vacsorázunk. Noha a központon, a bevásárló utcában van a gyorsétterem, mégis lepusztult és csóró. De ez egy lenézett étterem, ahol a szegények és a csövesek kajálnak. Nem olyan…”fiatalos”, mint Magyarországon. Evés után a hotelekhez megyünk. Itt most kivételesen a vak szerencsére bízzuk magunkat. Nem foglaltunk előre szobát, csak reméljük, hogy lesz valahol üresedés. Tévedünk. Minden hotel telt házas. Ötöt keresünk fel. A Hiltontól kezdve a leglepusztultabb egycsillagosig mind tele van. A West Bestern-ben foglalunk vasárnap estére szállást. A szombat éjszakát viszont a kocsiban kell eltöltenünk. A legközelebbi üres szoba 35 mérföldre van, egy szomszédos városban, méregdrágán.

Beállunk a West parkolójába és hét órát alszunk a kocsiban. Az üléseket előre hajtjuk, a bőröndöket az első ülésre tesszük, mi pedig félig a lehajtott ülésen, félig a csomagtartóban alszunk. Az egyetlen, ami kényelmetlenné teszi az álmunkat az az esti hideg. Reggel félig meddig kipihenve kelünk. Egyetlen előnye az autóban alvásnak, hogy a legdrágább éjszakát spóroltuk így meg, nem mintha lett volna sok választásunk. De ez is csak bővíti az élményeket.

Első vendégei vagyunk a helyi reggelizőhelynek. Nagy adag rántottát eszünk fűszeres krumplival, ham-mel és pirítóssal, narancs juice-szal. Kinyújtózkodunk. Nem áll meg az amerikai program a teli hassal. Még vár minket Neverland ranch. A 154-es úton indulunk el, de az út elején megállunk. Apró szerpentin, kanyargós kis hegyi út, amihez nem vagyunk elég bátrak. Az autópálya ölelése a mi fegyverünk California meghódításához.

Visszafordulunk.

California csodás. Pálmafák. A reggeli napsütés. Az óceán mellettünk. Ez a lehetőségek és az álmodozás hazája. Ezen a vidéken szabadjára kelhet a fantázia és születhetnek nagy vágyak. A hullámok mossák a sziklákat, de mi töretlenül haladunk előre. Nem számít se a mélybe zuhanó, meredek autópálya, se a grandiózus hegyek, amiket meg kell másznunk.

Apró hegyi útra térünk rá. Fák követnek minket. A lombjukkal tartják vissza a nap erős sugarait. A legelőn egy tehéncsorda is ezt az oltalmat élvezi. Az öreg fa árnyékában pihenik ki a reggeli legelést.

Neverland apró kapujához érünk. Túl korán van még a turistákhoz. Elbeszélgetünk Sohaország őrzőjével, Miroval. Már messziről kérdezi, hogy európaiak vagyunk? mert minden európai Abercrombie & Fitch pólóban feszít. Mi pedig határozottan bólogatunk.

Csinálunk pár képet, videót. Megörökítjük a Popkirály egykori birodalmának kapuját. Majd csendesen odébb állunk, s már készülünk a csínyre: beszökünk, át a kerítésen, be Neverlandbe. Az első állomásnál kamerákba botlunk. Nézelődünk, mint az egyszeri turisták, majd tovább állunk. Leparkolunk egy fa alatt. Átmászunk a kerítésen. Itt már nincsenek kamerák, de van egy lószállító utánfutó, amiben vagy 8 ló is elfér. Autóval és emberekkel. Rohanunk vissza az autóhoz. Bevágódunk az ülésre és elhajtunk. Tüskék állnak ki belőlem, poros a ruhám és a szöges kerítés próbára tett, de újra megállunk. Kell az a videó és mi elhatároztuk, hogy megszerezzük.

Újra átmászunk a kerítésen, be a birtokra. Pár métert még megteszünk, de a sok növény legyőz minket. Képtelenek vagyunk átjutni a másfél méter magas, száraz növényeken. Szúrnak, karcolnak és túl szorosan kapaszkodnak egymásba. Három sikertelen próbálkozás után belátjuk, hogy nem jutunk át. Cinkos mosollyal Pupákra nézek: gyújtsuk meg a növényeket, majd másnap jöjjünk vissza…persze nem tesszük. Beülünk az autóba és megfordulunk. Magunk mögött hagyjuk a ranchet.

Visszafelé úton megállunk Los Olivosban. Tipikus amerikai kisváros. Nyugodt, barátságos és kíváncsi. Ahogy megállunk a főutcán, minden szem ránk szegeződik, hogy pár másodperccel később már a megszokott reggeli rutint felügyelje. Sétálunk. Vidéki kávézók és tömérdek galéria várja a vendégeket. A boltot keressük, hogy üdítőt vegyünk, de nem találjuk sehol. Az egyik épületből chips-szel a kezében lép ki egy férfi. Felbátorodunk és bemegyünk. Egy átlagos kis bolt bújt meg a lakóház homlokzata előtt. Vizet veszünk és hideg üdítőt az automatából.

Elégedetten állunk a bolt előtt, amikor megáll egy nő a másik oldalon a terepjárójával. Mellettünk egy másik nő grillen süt. Kedélyesen cseverésznek. Small talk. Senkit se zavarnak. Idilli képe ez Amerikának.

A visszaúton megállunk Santa Barbara strandjánál. Első rossz élmény az USA-ban. Koszos. Nem szemét, vagy hanyagság, csak a víz által partra mosott növények száradnak, miközben kis mexikóiak fürdenek. Santa Barbara tenger partja fel se ér Los Angelesével!

Becsekkolunk a hotelbe, lezuhanyzunk és a szemközti Denny’s-ben ebédelünk. Egy hatalmas natcho tálat eszem. Chips, csípős marha hús, sajt és még ki tudja micsoda a tetején tejföllel. Közben Pupákkal azon vitatkozunk, vajon a pohár üveg, vagy műanyag? Végül elfogadom a tényt: a pohár műanyag.

Este még fürdünk a hotel medencéjében, majd elmegyünk aludni. Magas, puha ágy várja, hogy kipihenjük az autó csomagtartóját és a nyüzsgő napot. Reggel ismét korán vesszük nyakunkba az autópályát: két nap Santa Barbara után újra visszatérünk Los Angelesbe. Ó, te fantasztikusan hatalmas város! Lehetetlenség benned élni, akkora vagy, mégis van benned valami vonzó és csodás, ami nehezen enged el!

Egyedül ezek a fránya autópályák azok, amik lehetetlenné teszik, hogy elképzeljem itt az életemet. Kanyargó, soha véget nem érő aszfaltcsík cikázik a városban, mire eljutunk a Walk of Fame-re. A Csillagok Sétánya egy putri. Tele van hajléktalannal, csóróval és agresszív emberrel, meg egy őrült csövessel a meki előtt. A fény és a csillogás ide vonzza a fekete lyukakat is. Kicsit Magyarországom érzem magam. Érzem az ország szagát a levegőben. Gyorsan odébb is állunk, ennél még az autópálya labirintusa is biztonságosabb!

A Hollywood feliratot nehéz megközelíteni, úgy, hogy értelmes fotó is szülessen belőle, de a sétány után ez a következő úti cél. El is tévedünk és kilyukadunk az Universal központjánál. Rengeteg autó vár bebocsátásra, én pedig szabályt nem ismerve kanyargok ki a sorokból. Nagy nehezen rátérünk a helyes útra. kapaszkodunk fel a dombon, hogy egy homokos bucka tetején pár tucat turistával áldozzunk a kötelező látnivalók oltárán egy fotó erejéig.

Hamarosan felszáll a repülőgépünk. Leadjuk az autót, a gyönyörű Chryslert és a transzferrel a LAX-hoz megyünk. Nem international Delta-val utazunk, hanem AirFrance-szal, ami egy másik terminál. Átsétálunk a potya poggyászkocsival. Becsekkolunk az Airbus A380-asra. Sajnos nem egymás mellé ülünk. Az én helyem pont a Pupák mögötti sorba szól, csak köztünk lesz majd egy konyhaszerű szigetcsoport. Sajnálkozunk egy sort, s elhatározzuk, hogy cserét ajánlunk majd valakinek. Lehet, hogy sokat kell majd fizetnünk, órákat kell térdelnünk, de egymás mellé ülünk!

A gépen betalál és végigmér a légiutas kísérő, összesúg két másikkal, aminek az lesz az eredménye, hogy a középkorú steward flörtöl velünk az ebéd kiosztásakor. No még ilyet! :)

Végül nem térdelünk! Egy kínai kéri, hogy cseréljem el vele a helyemet, pont a Pupák melletti székre. Szerencsém van, mert 2 újszülöttel ültek volna mellettem. Az új helyemre leülve pedig elégedetten hallom a távoli bömbölést, ami a függöny behúzása után teljesen elhalkul. Sose értem, miért kell gyereket hosszú útra vinni, repülőn, ahol 12 óra alatt megőrjíti a többi 200 utast, akiknek a fele amúgy is ideges a repülés miatt?! Egyszer már szenvedtem gyereksírástól, még egyszer szerencsére nem kell!

Az A380-as sokkal jobb, mint a Jumbo. Az előttünk lévő székbe épített monitoron kísérjük végig a felszállást. Beszélgetünk, filmet nézünk, lövöldözős űrhajós játékkal játszom, alszom. Elfáradok az út alatt. 12 óra repülés szembe a nappal, néhány óra éjszaka.

Párizsban érünk földet. Egy óránk van átszállni a budapesti járatra. Kényelmesen készítjük a fényképeket, sétálgatunk és keressük a beszálló kaput. Vonattal átmegyünk egy terminálra, majd útbaigazítást kérünk. Már csak fél óránk van a felszállásig. Átvágunk a sorokon, beállunk a VIP sorba. Feszülten és idegesen várjuk, hogy átjussunk a kapun. Majd útbaigazítást kérünk. Sajnálkozva mondják, hogy elég messze vagyunk.

Eltévedtünk!

Rohanva törünk végig a tömegen. Végig futjuk a terminált. Már csak öt perc a gép felszállásáig. Előre keretőzünk. Nálam vannak a laptopok. Egyesével tépem ki őket a kézipoggyászból. Mindent kipakolok a zsebeimből, leveszem a pulcsimat. Az előttünk álló férfinál besípol a kapu. Még szerencsétlenkedik egy sort, mi pedig tűkön ülünk. Igyekezz már fafejű! Mi is átjutunk a kapun. A személyzet egynéhány tagja elég rosszkedvű és kekeckedő. Végre magam mögött hagyom a kaput. Felkapom a táskámat, a masinákat és minden cuccomat, hogy felszálljak a gépre. Pár percünk van, mi pedig beállunk a hosszú sorba, ami a gépre vár. Felesleges volt a futás, de ki gondolta ezt az Aéroport Paris-Charles-de-Gaulle másik végében 20 perce? Kicsivel több, mint egy órával később már Budapest felett repülünk. Tele élményekkel. Valami hasonló érzéssel szálltunk fel anno Hurghadából is. Egy maradandó és tökéletes egy hét várt ránk szeptember 11-én.

Végleg elhagytuk Amerikát, azt az Amerikát, amit régen annyira szerettem, majd kiszerettem belőle, most pedig újra visszaszerelmesedtem belé.

xoxo Maxen

2012.09.20. | | Címkék: utazás usa európa california santa barbara san nevada los angeles francisco vegas las lax

Megérkeztünk L.A.-be

Megérkeztünk L.A.-be, Amsterdam es San Francisco között egy hatalmas Jumbo Jettel utaztunk, S.F.-ban alaposan kikérdeztek, átvizsgáltak, végül tovább engedtek a belföldi járatra, Los Angeles felé.
A város hatalmas, az autók iszonyat nagyok, mi pedig a 18 órás utazástól teljesen kimerültünk.
A repülőút alatt aludtam, megnéztem az Iron Ladyt, a Brave-t, az Egy bogár életét, és elkezdtem a Prometheust. Itt 9 órával később járunk, most este fél hét van. Kimegyünk az óceán partra, holnap pedig autót bérlünk és átmegyünk három napra Las Vegasba. Izgalmas lesz ez a hét!

Xoxo Maxen

2012.09.12. | | Címkék: utazás usa san los angeles francisco jumbo vegas jet las

Queen Mary

Reggel 7 óra lesz. Életemben először használom a szállodai szappant, mert nem hoztam tusfürdőt, túlelém.

Utána egy gyors reggeli, majd autóbérlés, vissza a hotelbe kicsekkolni, s végül megnézzük a Queen Maryt. Még egy Walmart is tervben van az 5 órás Las Vegas-i ut előtt.

Xoxo Maxen

2012.09.12. | |

Szeretem Londonban…

…azt az életet, amivel az emberek megtöltik. A nyüzsgését és a lüktetését, hogy ez a város képes 24 órán keresztül mozogni, reggel és este ugyan azzal az erővel futni előre. London a maga nemében páratlan város.

Minden utcára jut egy jel, ami hirdeti, hogy milyen páratlan tisztelettel és alázattal óvják a britek az identitásukat, hogy meghajolnak a múlt előtt, de előretekintően haladnak a jövőbe. Amíg nem költöztem ide, nem értettem, miért olyan távolságtartó ez a szigetország az európaisággal szemben, de most már kezdem megérteni, hogy nem távolságtartó, hanem amit Európa jelent a csatornán túl, azt itt Britannia jelenti. London pedig jól szimbolizálja a brit egységet. Őrzi azt, amit évszázadok alatt ez az ország felépített, s közben megtalálható benne mindaz, ami egy kozmopolitát világpolgárrá tesz, egy patriótát britté.

És a sok ember, a sok mondanivaló mellé olyan nyugalmas kis szigetek tartoznak, ami Budapestnek a Margitsziget. Szinte minden háztömbre jut egy park. Zöld fákkal, gondozott kertekkel, tavakkal, mindazzal, ami kell ahhoz, hogy a 24 órában pár percre megpihenjünk. London talán legcsodálatosabb része mindez. A parkok. Lefeküdni a frissen nyírt fűbe. Belelógatni a lábat a vízbe. Megetetni a kacsákat, vagy odacsalni a mókusokat.

Szeretem Londonban a viktoriánus házakat. Sok kis ház, egymás mellett felsorakozva, olyan egyforma, szűk és véget nem érő sorfalat állnak, hogy az ember el se hiszi, hogy belül tágasak, világosak. Kis utcák a felhőkarcolók és a belváros szomszédságában, olyan, mintha nem is a turistáktól pár km-re lennénk, hanem egy pár száz fős faluban élnénk.

Olyan nagy a kontraszt ebben a városban, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami megérinti a lelkét. Nem lehet azt mondani, hogy “utálom”, anélkül, hogy magunkban ne kelljen szembenézni a valósággal: ez a város belelopja magát a szívünkbe, s örökké ott bújuk meg az egyik sarkában.

xoxo Maxen

2012.07.29. | | Címkék: uk london united egyesült királyság kingdom

A kék lámpa

Pupákkal van egy játékunk. Amikor este a busszal elérjük Stradfordot, a megálló előtt van egy lámpaháló az úttest fölé lógatva. Csúnya, hatalmas burájú, még a nyolcvanas éveket idéző lámpa, vagy 6 különféle színre vált egymás után. Mindig fogadunk egy penyben, hogy amikor átmegy alatta a busz, éppen kék-e, mert ha kék, akkor én adok Pupáknak egy penyt, ha pedig más színű, ő ad nekem.

Sok ilyen kis apróság van, ami összeköt minket, és ami mindig rá emlékeztet.

xoxo Maxen

2012.07.19. | | Címkék: london united lámpa kingdom pupák stratford

Budapest Pride

Az Indexen ma olvastam és videót is láttam a budapesti felvonulásról. Nem akarok semmit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy számomra még mindig groteszk a steril, kordonok közötti felvonulás, hirdetni a közhelyes “ez a mosolygásról szól” maszlagot, aztán pedig menekülni haza, nehogy az utcán megtámadjanak. Kint lenni az utcán a vasrács mögött…

A véleményem nem változott cseppet sem. Tudtam, mire számíthatok a londoni felvonulástól és mi várható az otthonin. Még mindig tartom, hogy Budapest nem felvonulásra alkalmas hely.

xoxo Maxen

2012.07.09. | | Címkék: budapest london pride

Tavaszi kirándulás

Itt a hosszú hétvége, mi pedig programszervezésbe fogtunk. Irány Szentendre, döntöttük el pár napja, s nyakunkba vettük a HÉV-et. Egyszer már jártunk ott. Igazi kis város. Turistákkal hullámzó főtér a nagyváros szomszédságában. Egy fényes kis kavics a Duna partján.

Szeretem a zöld területeket, a parkokat, a fákat. Szeretem a nagyvárost és a nyüzsgést is, de parkból a fővárosban kevés van. Ezért is volt egy szép nap a mai. A HÉV-es utazás is tetszett. Szentendre pedig a nyugati mediterrán kisvárosokra emlékeztet a piros tetőkkel, a régi, alacsony házakkal. A bájuk és a varázsukba könnyű beleszeretni. Elcsavarja a séta az ember fejét és szerelmet vall a nap sugarainak.

Imádok cukrászda teraszán süteményt enni és beszélgetni, miközben ezernyi ember sétál el mellettem, fényképeznek, beszélnek, s néha a zsibongás, néha a madárcsicsergés a hangosabb.

Aztán a víz, amitől mindig csillog a szemem, mosolygok és ámulok. A Szentendre-Budapest egy órás hajóút fantasztikus volt. A szél, a partról integető emberek mind hozzájárultak a nap sikeréhez. Zöldellő fák, fodrozó hullámok, szél és napsütés.

A Feketeerdő torta a Szamos cukrászdában, majd az ebéd, a hajókirándulás, a fagylaltozás Budapest belvárosában, Pupákkal és egy kedves barátunkkal igazán feledhetetlen élmény. Hiányzott már egy ilyen nap a hétköznapok stressze után. Sok ilyet akarok még átélni!

Szeretem a tavaszt!

xoxo Maxen

2012.04.29. | | Címkék: budapest tavasz hétvége fagylalt kirándulás szentendre szamos hajókirándulás pupák

God bless you, Mrs. Thatcher!

Egyre nagyobb rajongással…talán naiv ámulattal tekintek a britek irányába. S ennek az alázatnak részese az az erőskezű, határozott és ellentmondást nem tűrő karakter, aki valóban tartást és jövőképet mutatott. Irányított, amikor más csak követni tudott.

Ha ezt a karakán vezetőt, Margaret Hilda Thatchert és minden idők egyik legjobb színésznőjét, Meryl Streepet egy személlyé álmodjuk, egy olyan embert kapunk, aki a The Iron Lady-ben nem köszön vissza.

A film kicsit elszomorított. Én tudom Thatcher életútját, rengetegszer elmondták a filmben, milyen harcokat vívott nőként. Nem hiányoltam ezeket, mert a film gyönyörűen adta vissza mindezt, ahogy a sok fekete öltöny között feltűnik egy új arc, egy kéken világító folt a masszában.

De miért csak ennyi? Miért nem lehetett többet mutatni a kedvenc politikusom energiájából? Thatcher ma is él. Öregszik. Ezt az időkori állapotot is szépen formálja a film, de nekem a kettő nem egy egész.

Margaret visszaemlékezései, a múlt és a jelen aránytalanul oszlik szét a filmben. Az erő és a tehetetlenség mérlege megborul. Azt a nőt, akit még a szovjetek neveztek el Vaslady-nek, szándékosan ábrázolnak törékenynek. Talán ez is valami szükséges kontraszt. És értem, hogy a film lényege pont ez volt, bemutatni az erős ember múlását és az öregkori igyekezetet, hogy ember maradjon, akkor is, amikor már közeledik az utolsó perc.

Az én szememben Margaret Thatcher továbbra is az az erős, határozott, igazi konzervatív politikus marad, akinek az évek alatt megismertem. A The Iron Lady nem lett a kedvencem, de Meryl Streepe játékának köszönhetően mégis lenyűgözött és szépnek látom.

xoxo Maxen

2012.02.26. | | Címkék: the iron lady margaret meryl thatcher streepe

Pupák+Maxen=2

Immár 2 éve jóban és rosszban együtt vagyunk!

xoxo Maxen

2011.11.22. | 3 komment | Címkék: én szerelem évforduló szeretem pupák maxen

Britney-n voltam!!!

Furcsa, hogy nem járok koncertre, nem is szeretem a koncerteket, nem is vágyom rájuk, de amikor a Britney Koncertre kaptunk jegyeket, elmentünk, s azt kell mondjam: megváltozott a véleményem!

Az indexen azt írták, Britneyt felvállalni egyet jelent a szabadsággal! Azt hiszem, egyet kell értenem. Amikor elindultunk, szándékosan nem "buzisan" mentem. Egyszerű fekete kapucnis pulcsi, sötét póló és kék farmer. Arra számítottam, anyukakísérte 11-12 éves kislányok között fogok majd átbambulni. Ehhez képest, többségében tinédzserek, fiatalok és srácok is voltak!

Még sose voltam  a Budapest Arénában. Belülről nem egy nagy szám...talán, még a hangzása se az, de ehhez nem értek. Nekem voltak fenntartásaim, hogy az akusztika vitatható. Meglepő volt, hogy csak egy DJ és egy Destinee&Paris "előzenekar" volt. Számítottam 3-4 csapatra. A színpad előtt hatalmas tömeg volt. Sötétség. A tömegben pedig mindenhol kijelzők világítottak "Mint mindenszentekkor a temető".

Nem tudok átsiklani az embereken, akik ott voltak. A büfénél 2db 17-8 éves leányforma állt előttünk. Konszolidált, átlagosan szép szomszéd-csaj külsővel, akik megbotránkoztak, meglepődtek, fennakadtak a szerintem is túlzás vietnami melegeken. Enyhén voltak feminimek, de Istenem! Mi ez a balkanizmus?

Ez az egy nem tetszett! Egy Britney Spears koncertre fiatalok mennek, akik a nyugati popkultúra iránt érdeklődnek, mit kell meglepődni pár melegen? Akik amúgy se megbotránkoztatóak voltak, inkább gázak...

A koncert maga nagyon jó volt. Látványos és merész! Viszont hiányzott Britney. Kaptunk helyette egy illegő-billegő, kiégett nőt, aki unja az egészet. Bele fért volna kicsit több tánc és kevesebb playback. Züllött korszaka előtt is kapott emiatt keményen, s az utóbbi néhány év, a gyerekpottyantgatás is meglátszott rajta...legalábbis ahonnan mi néztük. A táncosok viszont kitettek magukért. A zene, a tánc és a látványelemek vitték a hátukon a showt, Britney pedig adta hozzá az arcát. Többet nem.

Az Aréna közepén voltunk, de 10 perc után szakadár módon előre törtünk 2 szektort. Néha csak néztem, hogy milyen látványos, máskor pedig, az átöltözés idejét kitöltő videón csak "unatkoztam".

Aztán jött a vég. Mindenki forgolódott, és kerek szemmel kérdezte, hogy The End???

Hosszú percek teltek és múltak, már sikongattak, lábakkal dörömböltek (én is, mint állat).  Aztán jött Britney. Tüzijáték, utolsó nagy mindentbele tánc, playback és görögtűz, angyalszárnyak.

Fantasztikus volt! Én, aki sose voltam koncertrajongó, sose voltam Britney rajongó és az ilyen dolgokat nem is élvezem...tényleg beleláttam a melegség szépségét, a csillogást és a lángolást. Azt az egyet viszont nagyon sajnálom, hogy nem vittem kamerát, szívesen megörökítettem volna...aztán youtube ;)

xoxo Maxen

2011.10.01. | 6 komment |

Mosoly

Találkoztam a napokban a munkahelyemen egy emberrel, aki nagyon furcsa. Olyan, aki önszántából zárkózik el, de mások ki is rekesztik. Mintha ez a két dolog egymástól függetlenül alakult volna ki benne, de mégis szervesen kapcsolódnak egymáshoz.

Látom benne az igyekezetet, ami hasznára is válna, ha ez az igyekezet párosulna mosollyal. De mosoly nélkül az igyekezete inkább embertelen kapkodásnak tűnik. Hiányzik a pajkosság, a saját hibáján történő nevetés. Helyette inkább a szégyenkezés és a menekülés. Nincs benne nyugodtság, csak negatív izgágaság.

Furcsa, de empátiát és kis szánalmat is érzek iránta. Miközben a háta mögött mindenki megmosolyogja és kineveti, bennem mégis kicsit szégyenkezést vált, hogy ha ezt csinálom. Tudom, hogy ez rossz, hogy soha se fogok vele beszélgetni, csak addig segítek neki, amíg a munkaköröm megköveteli, de mégis rossz érzés látni, hogy egy ember ki van rekesztve. És nem azért van kirekesztve, mert ápolatlan, mert cigány, vagy mert buta, hanem mert túl merev, túl görcsös...mert nem mosolyog...mert az a mosoly nem őszinte.

Sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni.

xoxo Maxen

2011.09.20. | 3 komment |

9/11 hatása rám

Emlékszem 2001.09.11-ére. 15 évesen otthon voltam és rajzoltam a másnapi órámra. A tv szólt, s hirtelen Pálffy István vörös arcát mutatták. Az USA-ról szóltak a hírek: New York és a felhőkarcolók. Nem igazán figyeltem fel rá. Aztán a második és harmadik jelentkezés után már néztem. Kevés információ jutott el hozzám, de mégis körvonalazódtak előttem az események.

 

„Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás.”


Ekkor kezdett kialakulni az Amerika-párti nézetem. Ami ekkor nehéz talajban vert gyökeret, mert az osztályomban mindenki USA-ellenes volt, én pedig ebben az osztályban töltöttem napi 10-12 órát.

Utána olvastam, mi is történt New Yorkban, s egyre inkább orientálódtam Amerika irányába.

Emlékszem, hogy másnap csoportmunkán, 5-en az osztályból megbeszéltük az előző napi eseményeket. Elgondolkodtam, mi is történt, miért történt. Átéreztem az ott történtek súlyát. Évről évre többet és többet foglalkoztatott a téma. Még a szakdolgozatomban is fejezetnyi helyet kapott a politikai légköre. Nous sommes tous Américains! - idéztem címként a Le Monde korabeli empatikus szavait. Aztán az évek alatt elültek bennem a dolgok. Tragédia helyett kialakult az EU vs USA nézetem, európai oldalt támogatva. Már a szakdolgozatom is ezt a kettős - támogat és tilt - vonalát követte.

Ma pedig, hogy 10 éve van annak, hogy ezek az órások összeroskadtak, meg-meg dobban a szívem, ha képet vagy cikket látok. Ennyi köt Amerikához és az ő tragédiájához. Egy apró dobbanás, gondolat, részvét. Már talán senkinek se jelent többet.

xoxo Maxen

2011.09.11. | |

Bécsi hétvége

Álmosan kelek ki az ágyból. Kora reggel utazunk Bécsbe, s én alig aludtam. Pupák még nehezebben kell. Egy gyors reggeli, zuhany, aztán irány a sógorok.

A Railjet egy balkáni országban igen szokatlan. Okos emberek mondanak okosságokat, hogy a mi 800Ft-os helyjegyünk csak a határ után érvényes, mert ugye nemzetközi járat! Tévedsz öcsi! Mosolygunk rá, s a kalauz is igazol minket. Ha egyszer oda szól a helyjegyünk, az anélkül utazók kötelesek átadni a helyet. Hiába, Balkánország, Okosország...

Bécs déli részén szállunk meg. A recepciós kedves, a szoba átlagosan jó, s a belváros hamar elérhető.

Már harmadszorra járok a városban, de most először fedezem fel úgy, ahogy én akarom. Nadrágot akarok venni. A Zarában nincs a méretemben, a H&M-ben nem tetszenek, TopMan és hasonló üzletet nem találunk, így a 3. Zara uán lemondok életcélomról, s csak a városnak élek.

Sétálunk, kávézunk és eszünk. A város tele van turistával, a bécsiek pedig eltűntek. Honnan ez a sok idegen?

A kávézóban mellettünk olasz idős nénik kérnek annyiféle eszpresszót, ahányan vannak. Mi megelégszünk egy sütivel és üditővel.

A nap végén fáradtan térünk vissza a szállásra. Este kaszinóba megyünk, majd melegbárba.

A kaszinó előtt még beugrunk egy mekibe. Délután szereztünk egy McCaffe-s bögrét. Holnap Starbucks-osat fogunk!!! - Ez az új életcél! Milyen jó is, ha van az embernek valami célja az életben ;)

A kaszinó nem az én világom, erre hamar rájövök...a 13-as számmal nem nyerek semmit. Egyszer szerzek pár eurót a piros színnel. Sokféle ember fordul itt meg. Kínai sok van, tolakodnak és kicsik. Aztán van az ügyeskedő, aki 5 eurót játszik el egész este, de minden mozdulatot és eredményt feljegyez. Én csak mosolygok a sok emberen. Érdekes ez a világ, amiben kicsit kívülálló vagyok. Fehér sportcipőben és farmerben nem is tudok beilleszkedni az elegáns forgatagba.

Pupák és Alexander jól érzik magukat. Én kilépek a krupiék árnyékából, s inkább a pulthoz sompolygok.

Az est további részében egy PinaColada a társaságom, s pár perc erejéig attól rettegek, hogy lehet, hogy a mellettem ülő idős úr is...úgy végig mér. Szerencsére egy feleség- és öregszerető-forma visszatértével én perifériára szorulok...pusztán addig, amíg ki nem szúr magának valaki.

Egy árva tekintetű 30-as, aki az asztalnál áll harmad magával, engem néz. Lopva pillant oda, én meg alig tudom visszatartani a nevetésemet...még ilyenkor is vadászik, amikor egyértelműen nincs rá lehetősége?

Sorsolásra áll az idő, s én felhörpintem a PinaColadat. Pultos nyereményem nullán: 1 mosoly a pincérlánytól, 1 a másik pincérlánytól, 1 a talánmelegöregúrtól, és egy a fehér inges 30-astól.

Nyeremény nélkül távozunk. Angolosan, gyorsan, élményekkel.

Mariahilfer straße. Hol a melegbár? Kétszer végigsétálunk rajta. Mögöttünk, előttünk melegek, de a megadott címen a Semmi kuncog rajtunk. Aztán bumm. Egy Starbucks. Zárva van, de gyanús melegek ülnek a mellette lévő bárnál. Na most akkor  bemenjünk vagy ne? 2-1 az állás, már csak azt kell eldönteni, hogy megéri-e a zehn euro. Akik bemennek, mind olyan emberek, akikkel nem vegyülök. Optimális esetben hátat fordítok. De egyszer élünk!

A hely, a Heaven rossz. kifejezetten zavarba ejtő. A willkommen pezsgő, majd a Pina Colada hatása múlóban. Túl szép az idő, hogy én spiccesen sétáljak a Mariahilfer straßén. Már nem is igyekszem visszaszerezni a kiszámíthatatlanmaxen állapotot. Cola light a táncpartnerem, s kezdem Asimo világában érezni magam a techno zenére táncoló robotok társaságában.

A másik terembe megyünk, ahol talán nem leszbikusok vannak. És nem. Egy travi nyomja egy dídzsével. Néhány vikingleszármazott megrázza szőke sörényét. Táncolok. Pupákék beszélgetnek.

Két skandináv néz és mosolyog rám, de én nem vagyok partner. Jól érzem magam egyedül is, ők pedig befűznek egy másik kis barnát. Néha-néha átmegyek a másik terembe, amikor már csak egyedül táncolok, vagy  travi-dj páros beveszik mellettem a táncparkettet. A másik terem viszont túl rideg és tömött. Annyira feszült, hogy nem vonz. Egyedül összenyom a tánctér.

Hajnali 4 körül indulunk el. Gyalog kell visszajutni a szállásra. 5 óra körül érkezünk meg. Egész út alatt magabiztosan mosolygok, lépek előre, s hagyom, hogy kiszolgáltatva kövessenek, miközben blöffölök, mert csak azt tudom, dél felé kell tartanunk, de azt se tudom, hol vagyunk. Egy villamosvonalnál rossz irányba kanyarodunk ,s 10 perc után jövök rá, hogy az ellenkező irányba kellett volna menni. Ön eltévedt! Újratervezés!

Aztán Fortuna megcsókolja homlokomat. Fenébe a Múzsákkal! Megérkeztünk!

A reggelit átalszom, de Pupák hoz egy szendvicset és egy banánt, én pedig puszival egyenlítem a számlát.

Indulhat a Sturbucks-bögre akció. Londonban minden utcaarkon volt egy kávézó, ide kell egy kalóztérkép.

Hunderwasser-ház és hotdogárus keresztezi utunkat. Emlékszem, amikor karácsonyi vásáron voltam Bécsben. Csak egy harapás hotdogot ettem a vásári forgatagban, de annak az íze...az mesés volt. A többieknek nem tetszik a hotdog, én imádom, amikor a kolbász külseje roppan a fogam alatt...és a zsír íze a számban, a puha kiflivel...finom!

Aztán megérkezünk a célhoz. Pupákkal múanyag poharat kapunk, de Alexander bögrét. Itt a remek alkalom. A terasz messze a bejárattól, s nekem kell a bögre! Órák múlva indul a vonat, mi pedig sokat időzünk a kávézóban, de mikor elmegyünk, már a táskámban két bécsi bögre csücsül.

Délután a MuseumsQuartier Wien-ben pihenünk. A padon fekszünk. Szép az idő. Pupák egy műanyag nyugágyra akar feküdni, de azokon sokan vannak. Amikor az  egyik felszabadul, elindul lecsapni áldozatára, de egy másik szemfüles közelebb van, s Pupák kénytelen félúton visszafordulni. Marad nekünk a fa pad.

A WestBanhofban vásárolunk, meleg újságot és vizet, s már várjuk a RailJet-et. De osztrák vonat helyett egy Budapestet érintő román vonatot kapunk! A légkondi nem működik, a kalauz nyitja ki a kabinunkban az ablakot, hogy ne haljunk meg. Az  úton pihenek. Másnap sok elintézni valóm van.

Bécs kicsit olyan, mint Pest. Monarchikus hangulat, turisták és kulturális világváros érzés.

xoxo Maxen

2011.08.20. | 6 komment | Címkék: ausztria bécs meleg szórakozóhely heaven melegclub melegklub

Sírtatok már?

Sírtatok már úgy, hogy az arcotokat a párnába temettétek, hogy senki se hallja, s alig kaptatok levegőt, olyan erősen ölelt a párna?

Néha azt gondolom, mindenki elvárja, hogy én legyek a mindig mosolygós srác, aki a filmekben mindig a "szomszéd fiú". Akiről, ha beszélnek azt mondják: "Tudod, az a srác, aki mindig mosolyog...".

Ezért, ha néha megállok, a földet nézem, megrémülök. Felemelem a fejem, s mosolygok, hogy senkinek se okozzak csalódást.

xoxo Maxen

2011.08.02. | 7 komment | Címkék: meleg mosoly sír érzés sírás srác

Az én barátom

Ha valaki megkérdezné, mit szeretek a barátomban, akkor leülnék egy asztalhoz, kezembe fognék egy tollat, s csak írnék, írnék és írnék.

Mindent papírra vetnék ,ami csak eszembe jutna. Leírnám azt, hogy mi az, amit szeretek benne, hogy mi az, amit csodálok, ami néha bosszant, de hiányozna belőle. Leírnám, hogy miket kaptam eddig tőle, miket adhattam neki, s mi az, ami még ránk várhat.

Ha valaki megkérdezné, mit szeretek a barátomban, akkor az első dolog, ami eszembe jutna róla, az az a sapkás-mosolygós fiú, aki ott állt 2010. februárjában az albérletem ajtajában, kezében a táskájával, este 10 után. A második kép pedig a 2011-es születésnapja, mikor megleptem egy vacsorával itthon. Az első alkalommal éreztem azt, hogy életemben először szerelmes vagyok, a második alkalommal pedig azt éreztem, hogy kettőnknek még nagyon nagyon sok évet szán a sors.

Hamarosan 20 hónapja vagyunk együtt, ma-holnap két éve. Titokban néha átfut a gondolataimon az, hogy a meleg pároknak mennyi idő jut, hogy két éve együtt...milyen hosszú idő ez, amiben már olyan sok minden történt és még olyan sok minden történhet majd. Ez életem igazi kapcsolata, olyan, amiben igazán mindent megtennék a másikért, kiállnék mellette akár az életemet is kockára téve.

Az én barátom egy nagyszerű ember!

xoxo Maxen

2011.07.15. | 10 komment | Címkék: szerelem szeretem pupák

Meleg vagyok, nem pedofil!

Miért hiszik sokan azt, hogy aki meleg, az egyszerre pedofil is, és aki pedofil, az biztos, hogy meleg?

A kettő teljesen más!

Számomra elképzelhetetlen, hogy barátságon túl más is legyen egy 20-22 évnél fiatalabb sráccal (sőt, ebből a korosztályból még barátból is kevés van). Melegként a hasonló gondolkodású, érett, egzisztenciával rendelkező melegek irányába kanyarodtam már a legelején, és kategorikusan zárkóztam el a nálamnál jóval fiatalabbaktól.

Ez persze nem azt jelenti, hogy más melegek nem a fiatalabb srácokban keresik a testi-lelki örömöket. Ezt viszont akkor se nevezném pedofíliának. A kettő nálam egyértelműen elkülönül...a pedofília egy nemileg éretlen ember és egy nemileg érett ember kapcsolata...a meleg viszony viszont két szexuálisan érett személy kölcsönös beleegyezésén alapul.

A kérdés már csak az, mennyire más, ha egy negyvenes éveiben járó férfi jön össze egy tizenéves sráccal, vagy ha két tizenéves meleg srác folytat viszont?

És akkor a beleegyezés korhatáráról még nem is beszéltem...

Mindenkinek megvan a maga ideája, de ha valaki közel merészkedik a tűzhöz, az óvatos legyen, nehogy megégjen ;)

xoxo Maxen

Ui.: jelentem, visszatértem, a sablon marad, én is maradok, hallatom a hangom =)

2011.07.12. | 3 komment | Címkék: meleg pedofília homoszexuális homofób viszony

Szerelmes lettem Londonba

Hajnalban kelek. Fáradt vagyok, de izgatott. Most először megyek külföldre repülővel. Most először utazom Londonba. Pupáktól kaptam az utat szülinapomra. Mindent összepakoltunk. Csak egy kis táskát viszek, amiben a kamera van és a fényképezőgép. Vonattal megyünk a Nyugatiból. Álmos vagyok, de nem alszom, majd a gépen pihenek.

Vár London!

Olyan érzésem van, mintha mindig is ezt vártam volna. Az egész kezd azzá válni, ami a Budapestre költözéskor volt. Olyan erős vonzás.

Felszáll a gép. Izgalmas, de 20 perc után már zenét hallgatok. Aztán feltűnik a La Manche csatorna. Luton felé tartunk, Londontól északra. Hamarosan ereszkedünk, s már a magasból érzem, hogy ez itt Nyugat-Európa.

Felszállunk a vonatra, s kezdetét veszi az utazás a városba. A vonatút unalmas. Tipikus angol fejekkel. Négerekkel és arabokkal. Plusz egy kínai mellettem.

A St. Paul's-ra érkezünk. Azonnal veszünk egy térképet, de így is bolyongunk, nem tudjuk mi a helyes irány. Egyrészt, még csak 8 óra múlt, éhesek vagyunk, másrészt a hotel a város másik végén van, Peddingtonban, a Hyde park mellett.

Egy erősen francia külsejű cigizős nő segít eligazodni. Már-már térképlyukasztó pózban magyaráz a cigarettával.

Jól eligazít minket a rossz irányba. Aztán nagy nehezen a helyes irányra találunk, s kilyukadunk az Oxford streeten. Sehol egy normális étterem, pedig nagyon éhesek vagyunk, így az első mekibe vezet az utunk. Reggeli után pedig irány a hotel.

Nagyon tetszik a környék. Tipikus elegáns angol utca, tele tipikus elegáns fehér falú házzal. Érzem, hogy kezdem megkedvelni...mit megkedvelni? Beleszerelmesedni a városba.

A hotelbe ugyan bejelentkezhetünk, de a szobát még nem foglalhatjuk el. Továb állunk hát, s vásárolni megyünk az Oxford streetre. TopMan, Zara, H&M, River Island...sok helyre bemegyünk.

Lefutjuk a kötelező köröket. Ez a 4 nap fantasztikus. A London Eye-t a harmadik napon sikerül meghódítani. Fényképezkedünk brit katonákkal, őrökkel, lovasokkal. S rengeteg turistát kérünk meg, hogy csináljanak képet, amit persze viszonzunk.

A városban van valami fantasztikus, valami erő, ami beszippant és nem enged el. S ilyenkor a metróra gondolok, hogy milyen bonyolult, de ugyanakkor mégse, hiszen, ha valaki jobban szemügyre veszi, láthatja, milyen egyszerű kiigazodni a táblán a Deák téri metrómegálló bonyolultságát felülmúló állomásokon.

Aztán ott van az a lány...piros sportcipő, Nike, a szürke pulcsi, a rövidnadrág, és mindehhez a fekete csipkés harisnya...Blackberryn hallgatja a zenét és együtt száll ki velünk, meg a barátnőjével, aki kis bundában, magassarkú cipőben és cicanadrágban van szép sminkkel. Annyira nagy a kontraszt kettőjük között, de a piros Nike-s lányban benne van az, amit én Londontól, Európától, Nyugattól várok: benne van a lazaság. Ők nem követik a szabályokat, hanem írják.

Ez az, ami tetszik! London nem követ olyan sablonokat, mint Budapest, London maga a karakter, amiben benne van minden eleme egy világvárosnak. Az, hogy szombat éjszaka a Sohoban a srác kiáll az utcára és kacsáztatja a sörösüveget, mint más a követ a tó felszínén...egyszerre felháborító, bizarr és érdekes!

A Sohoban a melegek kézen fogva sétálnak. Nem érdekli őket, hogy a szemközti kocsmában heterók szórakoznak. A heterókat se érdeklik a melegek. Mindenki elvan, mindenki csak a saját dolgával törődik.

Aztán ott van a buszsofőr. Az utas fellép a buszra, s szól neki, hogy a busz maga előtt tolt egy kukászsákot. A sofőr leszáll. Kiszedi a szemetet, s a kuka mellé teszi. Elviszi a kukához és a kiesett szemetet is odarúgja a kuka mellé. Nem hagyja ott. Amit viszont nem tudott kiszedni a busz alól, az ott marad. De csak addig, amíg nem jön a kukásautó (aki épp akkor ért oda...de a kettő szerintem nincs összefüggésben).

A bicikli...Nem tudom, hogy a budapesti városi biciklikölcsönzés miként működik majd, de biztos vagyok benne, hogy nem úgy, ahogy egy kulturált, civilizált városban, mondjuk Londonban működik. Összeszedik a biciklit, s délelőtt a gyűjtőhelyre szállítják. A hotelünk előtt is volt egy ilyen. Beállítják őket a helyükre és minden rendben. Nem csak hiszem, hanem kifejezetten tudom, hogy ez Magyarországon ilyen formában nem működhet.

Beleszerettem Londonba. Azért, amiért olyan sokan: mert nem Kelet-Európa.

Milán, az egy londoni ismerősöm meg is jegyezte, hogy London nem csak egy város, hanem maga Nyugat-Európa. És én imádom Nyugat-Európát.

xoxo Maxen

2011.05.24. | | Címkék: születésnap utazás london európa meleg nyár nyugat homoszexuális pupák

Átéltem 2010-et

2010. január

Szegény vagyok, meggyötört, fáradt és halk. Nem tudok menni se jobbra, se balra. Némán állok.

Áll mellettem valaki, akit nem ismerek még. De kezdek megszeretni.

Pupák: Maxen nem mond ki dolgokat.

2010. február

Ott áll előttem. Mosolyog. Leveszi a sapkáját. Mosolyog. Ha erre a pillanatra gondolok, könny szökik a szemembe. Mosolyog. Mosolygom. Mosolyog. Nevetek. Mosolyog. Megölelem. Mosolyog. Kimondom, érzem: szeretlek. És Ő még mindig mosolyog!

Maxen: abban a pillanatban igazán szerelmes lettem.

Pupák: abban a pillanatban igazán szeretve lettem.

2010 tavasza

Érzem a céljaimat, érzem a terveimet, érzem a jövőmet.

Felmondok és munkát keresek. Nehéz. Állom a sarat. Szembe szegülök a szüleimmel. megalázkodom és háborút vívok. Hibát követek el. Gyötrődöm, igyekszem elfogadni magam. Majdnem bevallom a szüleimnek. Aztán hallgatok. Gyáva vagyok és bátor. Erős és gyenge. Maxen vagyok, de mégis Roland. Roland vagyok, s mégse hagyom el Maxent.

Elárulom a Pupákot. Haragszik rám. Hazamegy. De vissza jön. Hibát hibára halmozom. Gyenge vagyok az életemben. Nem hiszek Istenben, de mégis, egy éven belül kétszer fohászkodtam hozzá. Milyen ironikus, én, aki nem hiszem a felsőbbrendűt, térdre borulva, összezárt kezekkel kérek tőle; mintha az utolsó lehetőségem lenne, vagy csak a megnyugvás, hogy hátha mégis.

Maxen: Olyan érzéseim vannak, amiket sose éreztem még. Érzem a fővárost, érzem Pupákot. Érzem a szerelmet. Érzek bánatot. Érzek és vagyok.

2010 nyara

Már nem keresem magam. Tudom, hogy meleg vagyok. Már nem keresek senkit, mert van társam. Már csak választ keresek arra, hogyan mondjam el a szüleimnek, hogy milyen a melegek élete.

Végigdolgozom a nyarat. Egyetlen élmény él bennem, mélyen belém véste magát. Az a strand. Az a víz, az a mosoly, az az élmény, az a nap. Azt idén ezerszer szeretném átélni!

2010 ősze

Összeköltözöm Pupákkal, s közben összekülönbözöm a legjobb barátommal. Többé már nem beszélek vele. Komfortos életet alakítok ki, s kitűzök egy új célt: London.

Maxen: Szeretném Londont.

London: Szeretném Maxent.

2010 vége

Egy év telt el úgy, hogy azon gondolkodtam, hogyan mondjam el a szüleimnek. Végül nem mondtam el. Egy év telt el úgy, hogy van egy olyan ember az életemben, akit szeretek, aki, ha a jövőmet álmodom, mindig ott van mellettem.

2011 idusa

Már nem látom a régi Maxent. Elvesztettem a stílusomat. De visszaszerzem. Újra energikus leszek, életerős. Jön a tavasz, s én kivirágzom. Várom májust. Akkor születtem. Nekem az évben az az igazi új év.

Barátokat akarok. Nincsenek. Rájöttem, mindenkit otthon hagytam. bezártam egy ajtót, s mögötte maradt minden, amit 22 év alatt felépítettem. S nem csak én tartok a kezemben egy kulcsot. Pupák is. Ugyan azt éli át, mint én, csak én előbb zuhanok magamba.

Elhagy a racionalizmusom. Mindenben világosan látom a racionális lépést. Mindenben. Az érzelmek terén kapkodom, csapkodom.

De most mély levegőt veszek. Lesznek Pesten is barátaim, megmarad a szerelmem, akinek érzelmek terén mindent megadok, akinek a menekvés leszek. De tudom, hogy ő is és én is arra vágyunk, hogy mások véleményét is ismerjük. Mesélni akarok neki a barátaimról.

2011 még tartogat nekem sok fejtörést, de én továbbra is leszek Maxen, az arcnélküli, s leszek Roland, a mosolygós srác. Talán 2011-ben ez a két személy végre egyesül.

xoxo M

2011.02.05. | 6 komment | Címkék: én magyarország külföld szerelem meleg boldogság boldog homoszexuális 2010 heteró pupák maxen

Egyiptom

Nem hiszem, hogy Egyiptomban tartós demokrácia lesz...már ha demokrácia alakul ki ebből a tüntetésből.

Azt se hiszem, hogy az értelmiség - már ha van ilyen Egyiptomban - kivenné a maga részét az egészből.

Nem hiszem továbbá, hogy jót tesz az országnak, ha a középosztály nélküli társadalom legalja mozdul meg és dúlja fel a rendszert.

Nem látok a fotókon egyetlen nőt se...ezért se lesz demokrácia. Az iszlámmal nem egyeztethető össze a demokrácia, főleg amiatt nem, mert a társadalom fele, a nők elnyomásban élnek. Ilyen körülmények között mit számít az, ha valaki a szabadságért harcol?

Most komolyan! Szabadságért harcolnak az utcán a férfiak, de közben meg elnyomják a nőket?

Abszurd...

xoxo Maxen

2011.02.03. | 7 komment | Címkék: egyiptom társadalom szabadság demokrácia egyenlőség

Barát, az egyetlen

Ma reggel feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam, vajon mások hogyan élik meg azt, amikor egyszerre a legjobb barát és a szerelem szerepében is benne vannak, aztán hirtelen egyik napról a másikra kiesnek a legjobb barát szerepéből, s látják, amint ezt a címet valaki szépen lassan átveszi?

Ők akkor féltékenyek? Csinálnak meggondolatlan, buta dolgot? Egyáltalán, képesek bármit is csinálni ebben a helyzetben, vagy csak állnak és mosolyognak, remélve...valamit, nem tudom mit, csak valami számukra is hasznosat.

Mi a határ a szerelem és a legjobb barát között? Szerelemként birtokolsz minden gondolatot, érzelmet, jót és rosszat? És barátként?

Hogy lehet alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez?

Régen, amikor egyedül voltam, elzárkóztam, kevés barátom volt és nem volt szerelmem, mindig csináltam valamit. Sokat olvastam, rengeteget hallgattam zenét. Nagyokat sétáltam a városban. Futni és bicajozni jártam a közeli tóhoz. Most is lenne mit tennem, angolt és németet tanulnom, de ez a helyzet most más, mint a korábbi.

Eddig birtokoltam egy státuszt, és hirtelen szembe kell néznem azzal, hogy van más is a világon, nem csak én.

Racionális ember vagyok, aki képes megérteni és elfogadni a dolgokat. Ebben a helyzetben mégis azt vettem észre, hogy a dolgok miértjét már értem, értem az okokat és a következményeket, elfogadom a folyamatot, de nem tudom, mi az a folyamat! Nem tudom, hogyan leszek majd "csak" szerelem, mi lesz a feladatom, a dolgom. Mit adok, vagy mit kapok.

Vagy a szerelemben ilyen nincs? Én vagyok az első, a szerelem és egy barát, s a második helyen van a barát?

Olyan, mintha most kívülálló lennék. Látom magamat, amint itt ülök és nem tudom, a fejemben csak egy halom kérdőjel van. Én csak azt tudom, hogy nem akarok mindent elveszíteni, nem akarom, hogy ha már a barát barátságomat átadtam, egyszer majd minden szerepemtől megfosszanak...és nekem marad a tó.

xoxo Maxen

 

ui: vagy mindez hülyeség? feleslegesen agyalok baromságokon? s nem is veszítek el semmit, csak az eddig, számomra észrevétlen üres teret töltik fel? de ettől függetlenül még érzem, amit érzek.

2011.01.26. | 5 komment |

Blogtali #1

Első blogtalim.

Jelentem, élveztem!

Jó volt találkozni Meztelencsigával. Ő az egyik ember, akivel nagyon jóban vagyok. Bár most se beszélgettünk túl sokat.

Captain kellemes csalódás volt. Igazából nem tudom, miért furcsálltam vele a találkozást, talán az előzmények komikuma sarkallt erre, végül szét szívattuk egymást...a szó nem rossz, legkevésbé pajzán értelmében. és ígérem, felületet nem, de lehetőséget adok még a visszavágásra ;)

Aztán ott volt még egy régi ismerős...heteró koromból. Ő nem tudom, olvassa-e egyáltalán a blogomat (ha itt vagy, jelezz!). Vele is jó volt találkozni...noha a közeg szokatlan volt.

És Matin...aki feladatként kapta, hogy kövessen meg. Szerencséjére meg is tette, s ez a kis "kényszer" egy hosszú és szép barátság első alapköve...remélem te is így látod :P :D

A pultnál sikerült beszélnem kicsit kontikivel, akit megnyugtattam, az 'Alku' megtörtént, eladtam a testem az Ördögnek  Istennek, de ne féljen, fogok én még komináutolni :)

Defallával keveset beszéltem, kicsit többre számítottam. Ahogy szinte csak pár mondatig jutottunk 979-cel és SPF-fel is. És ezt is nagyon bánom :\

Andreo pedig olyan távol volt végig, hogy felém se nézett :P

És Sviktor...ő betartotta a szabályaimat, amit amúgy sose tesz. Ezúton is köszönöm az italt. Jó társaság! :)

És közben csalok, mert lesem mások blogjait, kit hogy hívnak, kit hagytam ki...Norbit, aki nem is blogger, de mégis vele beszélgettem a legsemlegesebb témáról, a leghosszabban...róla tudtam meg a legtöbbet. És közben sajnálom, hogy nem beszéltem mindenkivel, aki ott volt, főleg nem azokkal, akinek a blogjáról nem is tudok, vagy ritkán tévedek oda.

És igen, a 25 évre titkosított kibeszélés aktív részese voltam, s ha ez a beszélgetés, az őszödi a blogtalis beszéd kiszivárog, komoly blog-polgárháború tör ki, és elsőszámú üldözött lennék...két társammal együtt :D

Végszónak pedig köszönöm az estét. Egy élmény volt uraim!

xoxo Maxen

Ps.: Az előző bejegyzés tárgytalan. =)

2011.01.10. | 7 komment | Címkék: blog budapest meleg blogtali melegbuli

Menekülés a Vörösmarty térről

Bementünk a Vörösmarty téri H&M-be kesztyűt venni. Néhány perces ottlét után Pupáknak (aki amúgy BillieGay) feltűnt két gyanús srác. Odalépett hozzám, s odasúgta, hogy a két srác lopni készül.

Megerősítettem abban a tervében, hogy szól egy eladónak. Felkapott egy inget és a legközelebbi eladót kezdte fürkészni, de pont ekkor sehol senki a tömött üzletben. Én tovább nézelődtem, 2-3 alkalommal pedig Pupákhoz léptem, hogy mi a helyzet. Csak a kasszás srác volt a közelben, de ő is vásárlókkal. Végül Pupák oda lépett hozzá, s diszkréten közölte vele a tényeket, a sorok között két srác lop.

A kasszás srácban a diszkréció minimálisan se volt meg, olyan lendülettel és feltűnéssel nézett körbe, hogy még a hülye is kiszúrja, hogy szisztematikusan kutatja a Winonákat.

Én közben jól elvoltam a nézelődéssel, majd a "nincskesztyű" kijelentéssel elballagtunk. A mozgólépcső tetején voltunk, s nem értettem, miért nem megyünk le, már csömöröm van a H&M-től. Mikor a kijárat közelében voltunk, akkor hívta fel a figyelmemet arra, hogy az a két ember, aki kint, a kirakaton át néz minket, ők a tolvajok, akik kiszúrták, hogy fel akarjuk dobni őket, majd kimentek az üzletből. Olyan messze voltak, hogy ar arcukat nem is láttam, s mikor kiléptünk, azonnal fordultunk is el az ellenkező irányba.

Akkor esett le, hogy ennek nem lesz jó vége, amikor utánunk jöttek.

Rögtönk bementünk a szomszédos Pull&Bear-be. Tisztán hallottam, ahogy utánunk, vagy inkább Pupák után kiáltották, hogy hiába menekül, úgyis elkapják...

Na ekkor elkezdett remegni a lábam, és egyre idegesebb lettem. Nézelődtünk az üzletben, s közben bejöttek. Fogalmam se volt arról, hogy kik azok, akik követnek, így a most mi lesz kifakadásomat épp mellettünk lőttem el. Az egyikük pont szembe állt velem. Annyira ledermedtem. Pupák már ment volna ki az üzletből, én ott állok, mint lófasz a lakodalomban, s nem tudok gondolkodni. Egy hangos beszólás (amire már nem emlékszem) elég volt, hogy kimenjünk.

Hatalmas volt a tömeg a téren, karácsonyi vásárban özönlött mindenki keresztül-kasul. Rögtön a tömegbe vettük az irányt, mert jöttek utánunk. Tolakodtam, törtem előre. Rögtön levettem a jellegzetes fehér-fekete táskámat, leeresztettem a lábamhoz, majd a telefonom után nyúltam. Sehol se láttam Pupákot. Azt se tudom, hogy néz ki az, aki elől menekülök! Hihetetlenül izgultam, s csak arra tudtam gondolni, hogy felvegye én meg a lehető legkisebb atrocitásokkal jussak át a tömegen. Elsőre felvette, majd 1-2 másodperc után ki is nyomta.

Keresztül a tömegen a Kempinski Hotel felé mentem (ott láttam legutoljára rendőröket). A távolban láttam is a sárga mellényt viselő rendőröket, de mögöttem nem jött senki. Kijutottam a tömegből, majd hátra se nézve indultam a hotel felé, kétszer is újratárcsáztam. Már azt se tudtam, a hidegtől vagy az izgalomtól remeg a kezem.

Végül felvette. Mondtam, hogy merre megyek, hogy ott találkozzunk. Nem jött. Hívom. Kinyomja. Hívom újra. Felveszi. A rendőrséget akarom hívni, de lebeszélt róla. S egyszer csak szembe jön velem.

Mondtam, hogy megfogadtam a javaslatát a Pull&Bear-ből kifelé, s máris elvegyültem a tömegben. Ő viszont engem keresett, s így megállt a NewYorker bejáratánál, ahol utolérték, s megfenyegették, hogy elvágják a torkát.

Hihetetlen volt a tömegben törni előre. Azt se tudtam, hogy néz ki az, aki utánam jöhet. csak egy pillanatra láttam a tucatfejüket. Jellegtelen, minden második embernek olyan arca van. Annyi ember volt, mind feketében, sötét ruhában. Hangosak, lökdösődnek, követnek, mennek, jönnek, megállnak. Voltak pillanatok, amikor átfutott az agyamon, hogy most kész. Elém állnak, s piti bűnöző módjára bosszút állnak...aztán mikor Pupák nem vette fel, azt hittem baja esett.

Aztán átgondoltam az egészet. Ők ugyan úgy lopnak ma is, holnap is, holnap után is, talán satnya kis életük végéig. Nem akadályoztunk meg lopást, pusztán elodáztuk.

xoxo Maxen

Ps.: Néha felmerül bennem a kérdés, azok, akik 200Ft-ért árulják a kötött kesztyűt az aluljárókban, vagy nyáron a zöldséget, hogy képesek kilopni mindezt a boltból úgy, hogy erkölcsi kérdésekbe ne ütközzenek? Szégyenlik ezek egyáltalán magukat? Néha, amikor otthon egy percre megállnak és átgondolják, mit is tettek aznap?

2010.12.05. | 11 komment | Címkék: budapest lopás tolvaj tér menekülés hm vörösmarty

Ma egy éve

Ma egy éve annak, hogy Pupákkal együtt vagyunk.

Eddig úgy tekintettelek, mint egy kis fiatal, puha, gyönge állatkát, amit a tenyerem melegével védek minden rossztól, én vigyázok rá, én gondoskodom róla. Most viszont... mintha te lennél egy meleg palást, vagy sátor, vagy védelmező kupola, ami alá bebújhatok, összekuporodhatok és megnyugodhatok az oltalma melegében.

xoxo M♥


2010.11.22. | 11 komment |

GossipBoy

Igazán remek ötletnek tartom Captain pletykaindítóját. S örülök, hogy sokan csatlakoztak ehhez az új hullámhoz (eddig Meztelencsiga, Popov).

Viszont senki se használ neveket, se az aprónál nagyobb segítséget! Így viszont képtelenség kitalálni bármit is :\

Ugyanakkor észrevettem mást is. A bloggerek klikkesednek, ami nem vezethet túl jó irányba. Abban már biztos vagyok, ha van, akivel kerülnék egy csoportba, van, akivel nem, s van, akiről nem tudok nyilatkozni, de ugyan ezt mások is kimondják. Nem tudom milyen irányt vesz ez a pletykaindító kezdeményezés, de szerintem, ha húzzuk még, olyan vége lesz, ami érdekes meglepetésekkel is szolgálhat, netán a felszínre törnek ellentétek, vagy kialakulhat kölcsönös szimpátia.

Kimondva, kimondatlanul, esetleg kikövetkeztetve tudom, ki lehet, aki kedvel(het), és ez picit jól esik. Már csak ezért is jó dolog ez a pletykálkodás.

Remélem többen folytatják, s kiderülnek szaftos részletek ;)

And who am I? That's the secret I've never tell. You know you love me!

xoxo M♥

2010.10.24. | 2 komment | Címkék: blog pletyka meleg srácok homoszexuális

A Pletykafolytató

Captain elindította a pletykát. Nekem ilyen irányú tapasztalataim nincsenek, de a blogokból tudok valamit következtetni...

...azt azért hozzátenném, hogy a blog sokszor hazudik. Találkozni még azt hiszem, csak egy blogíróval találkoztam, de ő merőben ellentéte volt annak, amit leírt, s az, amit én láttam, ill. tapasztaltam, rémesen negatív és ellenséges képet festett az illetőről.

Tegyük hozzá, én voltam a naiv, hogy bedőltem egy gyerekesen megszerkesztett blognak.

Ezen kívül viszont csak az olvasás és a blogokban látott tartalom marad. Kedvenceim is vannak, olyanok is, akiket néha olvasok, olyanok, akik megosztanak, olyanok, akiket ritkán nézek.

Igazán 2 nagy kedvencem van, akiktől többet is olvasnék, ha írnának. Van olyan is, 2-3 ember, akiket viszont azért kedveltem meg, mert értelmes és kedves kommenteket írnak a blogomba.

A blogsablon nálam döntő súllyal bír. Egy olyan blog, aminek tetszik a skinje, sokkal hamarabb kelti fel a figyelmemet, szellős betűk, átgondolt és harmonikus színek, a gyári sablontól eltérő egyedi külső - ezek mind szükségesek... van olyan is, aki viszont a ló túlsó oldalára esik, s már-már túl sok a minden.

Tehát, egy embert ismerek, aki nem nőtt a szívemhez, jó páran vannak, akikre kíváncsi vagyok, sokan vannak, akiknek a blogja érdekel, s ha több ráfordítható időm lenne, rendszeres olvasó-kommentelő lennék, akik kint vannak az oldalsávomban, azoknak a kommentjei - legyen kedves, kritikus vagy ellentétes az én véleményemmel - örömmel veszem, ha megjegyzést írnak.

Jó barát, legjobb barát nehezen lesz bárkiből is, mert ahhoz rendszeres és állandó kapcsolatba kell kerülnie velem, ami viszont sok időbe telik. tetszeni nagyon nagyon kevesen tetszenek - talán 1-2 ember. Sok embert vettem át a blog kezdetekor a rendes Facebookomról a Maxenesre, de lassan hagyom, hogy szivárogjanak át a Maxenesről a rendesre az emberek.

Remélem más is folytatja a pletykát :)

xoxo Maxen

2010.10.23. | 5 komment | Címkék: blog meleg homoszexuális

Ki vagy a blogodban?

Soha se kellett hazudnom a blogomban. Se tudatosan, se tudat alatt nem írtam olyat, amit szégyellnem kellene, vagy ami más, mint én.

Az én blogom valóban rólam szól. Nem szépítem a dolgokat. Ha le akarom írni, hogy sírtam, hagyom, had higgyék, hogy gyenge vagyok, ha le akarom írni, hogy nevettem, hagyom, had higgyék, hogy boldog vagyok, ha le akarom írni, hogy utálom a nőies meleg srácokat, megemlítem, hogy sajnos feminim vonásom nekem is van. Lenne mit szépítenem, de nem teszem, mert ha hibázok, azt beismerem, ha jó dolgot teszek, szerény maradok, hogy másik dícsérjenek meg.

Egy dolgot azért sose tennék: nem írnék a blogomba olyat, ami szánalmassá tesz azok előtt, akik tudják, hogy nem is vagyok olyan.

Nem olvasok rendszeresen egy blogot se, de néha elolvasok 1-1 bejegyzést a linklistán és azon is túl. Személyesen alig találkoztam valakivel. Akivel viszont igen, arról tudom, milyen a blogjában, s milyen a valóságban.

A blog soha se fedi a valóságot. Elég elhallgatni csak egy részletét a dolgoknak, s megváltozik az összkép.

2010.10.16. | |

Felnőttnek lenni...

...olyan nehéz!

Tegnap meg voltam győződve róla, hogy kirúgnak. Elkövettem egy fatális hibát, majd nem is aludtam egész este, végül a főnököm elé álltam, s elmondtam neki, hogy béna voltam, elrontottam. Mérgesen rám néz, hogy nem, mert ez egy félreértés, s azt, amiről azt hittem, elhagytam, még meg se kaptuk...csak rosszul emlékeztem.

Pedig millió és egy alternatíva söpört végig a fejemben. Mi lesz akkor, ha kirúgnak? Keresnék a fővárosban még munkát, remélem találnék is. Ha viszont nem találnék, kimennék külföldre.

Eddig ez az opció nem jöhetett szóba, de most megváltozott valami, amire még nem tudok magyarázatot adni.

Mindenesetre szeretnék magam köré felépíteni egy biztos környezetet, autót, saját lakást, saját számíze szerint berendezni, utazni, ledoktorálni és újabb diplomát szerezni, aztán élvezni az utazásokat és a földi javakat, tenni valamit a közjóért.

A főnököm azt mondta, ha hibázok, akkor elindul a dominó-effektus, ő ingerült lesz, én még többet hibázok, s egy idő után az összes dominó ledől. Ma kicsit megnyugodtam, most igyekszem visszaállítani a dominókat! (Kell egy Mini :) )

 

xoxo Maxen

2010.10.13. | 9 komment | Címkék: munka külföld állás csőd

Az '56-os emlékmű mellett

Először azt gondoltam, ez csak egy halom vas. Rozsdás fémkupac. Aztán végig gondoltam, mi is a művészet? Alkotni valamit, amibe mások belelátnak valamit. Értelmet.

Aztán újra megnéztem, s rájöttem: az 1956-os emlékmű nekem üzen valamit.

Ahogy a sok, alacsony és rozsdás fémgerenda ezüstösen csillogó, magas ékké válik, egy éles fém-nyíllá, hatalmas energiával gyűri fel maga előtt a teret.

Ez a kompozíció nekem azt üzeni, hogy vált eggyé a sok ember, s hogyan lett a sok egyszerű és rozsdás "proletárból" a nemes eszmékkel a szabadságért harcoló magyar ember. Ezt jelenti: összefogást, cselekvést egy célért. Közös erővel megvalósítani valami olyat, amit egymagunk nem tudnánk elérni.

Ezért kell meghagyni ezt az emlékművet.

xoxo Maxen

2010.09.22. | 7 komment | Címkék: budapest politika magyar magyarország 1956 emlékmű főváros ötvenhatos

Talpam alatt az ég

Fényváros, valóság.

Mély alagút.

Kuszaság.

Homokszem, káprázat.

Holló és virágszál.

Mámoros gondolat.

Sikoltó valóság.

Mérgező tűzorkán.

Hallgatag borongás.

Hitem és mákvirág.

Lágy ölelés, mormogás.

Fuldokló hangzavar.

Konyhakés.

Mozdulat.

Futás és lassúság

Végül rám talál.

2010.09.19. | 4 komment |

90 éve Trianon

90 éve tart a történelmi marcangolás, hogy Trianon igazságos volt-e avagy sem.

Egyértelmű, igazságtalan volt és roppant megalázó, kollektív gondolkodásunk elleni merénylet. És ma ott tartunk, hogy átgondolatlanul esünk neki egy ilyen történelmi gyásznak.

A trianoni döntés 90 éve volt, egy olyan korban, amikor a nők még nem horhattak, csak hjosszú suoknyát, amikor egy náthába haltak bele emberek, amikor a polgárság még a túlásárt kűzdött és nem a jólétésrt.

És hol tartunk most? Kell-e a magyar állampolgárság a határon túliaknak? Igen, kell!

Azért kell, hogy legyen emlékezetükben, egykor hová tartoztak, s hová tartozhatnak mindig. És miért kell még?

Azért kell, mert ez egy igazságtalan döntés volt. A határokat nem lehet és talán nem is kell bolygatni, de szimbólikus döntéseket kell hozni, s ezt a környező országoknak meg kell érteniük. Itt nem arról van szó, hogy revízió és visszafoglalás. hanem arról, hogy bárki használhass az anyanyelvét, hogy az az ország, ahol él, ne csak nemzeti legyen, hanem egy igazi állam, mely védi lakosságát, s mely ha erre nem képes, az az állampolgár ne legyen kirekesztett.

2010.06.04. | |

Szembe jött velem az ingem

Annyiszor hallottam már ezt a kifejezést, és most velem is megtörtént. Nem is az volt a különös, hogy észrevettem, hanem, ahogy a srác reagált. Ibolya színű ing, egyszer csak megjelenik velem szemben a Sparban és integet. Mosolyog, hogy egyformák vagyunk.

Kiveszem a fülemből a fülhallgatót, s miközben elmegyek a fiatal pár mellett, amelyiknek a férfi tagja nagyot mosolyog, én is teli szájjal mosolygok vissza.

Nincs megrökönyödés vagy durci az ugyan olyan ing miatt. Sokkal inkább van valami titkos szövetség és összetartozás-érzés.

 

Ez a "szembe jött velem az ingem" eset bennem inkább egy kellemes nyomot hagyott, semmint sajnálkozást, hogy na bumm, egy ember a tömegből ugyan úgy öltözködött fel, ahogy én.

Én vagyok magamnak a stílus, s ezek szerint van stílus-társam ;)

xoxo Maxen

2010.05.31. | 2 komment | Címkék: stílus meleg öltözködés egyforma meleges

Gyilkos vagyok

Állok egy helyben. Velem szemben van. Ráfogom a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Kétrét görnyed, a mellkasához kapja kezét, majd összeesik.

Megdöbbenek. Könnyek rohannak a szemem sarkába. Összecsapnak, hogy ki csorduljon ki előbb. Elejtem a fegyvert. Letérdelek és megfordítom az élettelen testet. Remegek és sírok. Pánikba esem.

Mit tegyek? Istenem, mit tehetnék?

Pumpálja a vért a mellkason tátongó lyuk. Remegő kézzel szorítom le a sebet. Sikítok, ordítok, sírok. Megöltem. Hidegvérrel kaptam fel a fegyvert és eresztettem bele a tárat. És most itt hever a lábaimnál.

Levegő után kapkod! Mégse halott! Küzd! Félek és sírok. Zokogok, mint egy arcon csapott gyerek. Szorítom tovább a sebet. Az ujjaim között szivárog a vér, vörösre festve minden könnycseppemet.

Felkelek. Hátrálok. Rohanok, futok. Ki a világból, ki a valóságból. Aztán zihálva esem össze. Távol van. Talán már nem is él. Zokogom.

Aztán felkelek. Mosolyogva indulok tovább a hirtelen támadt forgatagban. Hazudok mindenkinek, de a vér elárul. Gyilkos vagyok! Mindenki tudja. Én is. Ők is...Ő is.

A mosoly eltűnik. Könnyé változnak a fehéren villogó fogak. Lekonyul ajkam a Pokol irányába.

Megyek, céltalanul előre. Aztán megállok. Ott áll velem szemben. Szakadt ruháján még ott a golyó ütötte nyom. Véres és megtört. Bizonytalanul lépek előre egyet, majd még egyet. Ott állok közvetlenül előtte. Belenézek gyönyörű, könnyáztatta szemeibe. Csak állok és nézek rá. Féltem az életét, mégis megtettem. Heges mellkasához ölel.

Érzem testének melegét. Akarom, hogy ez az ölelés olyan legyen, mint annak előtte. Szorosan fogom magamhoz, mintha az egész csak egy buta gondolat lett volna.

Mindig ott lesz majd a szíve felett a jel, hogy egyszer elárultam. Átölelem, s szakadt ingét a seb fölé húzom, hogy ne is lássa.

Szeretlek!

Maxen voltam

2010.05.01. | 8 komment | Címkék: én fájdalom szerelem ő szakítás árulás gyilkos

Pupák elhagyott

Megvádoltam, hogy megcsal. Rá fogtam a fegyvert és meghúztam a ravaszt. Kiderült, hogy csak félreértettem. De a vád az vád. Nem karcolás, hanem törés.

Aztán ránéztem a testre, ami a földön hevert. Mellkasán egy hatalmas lyukkal. Nem ő volt, nem is én, hanem kettőnk szerelme. Kétségbeesetten próbáltam elállítani a vérzést. Éreztem a piros folyadékot a kezemen, az arcomon...eggyé vált az ereimmel.

Ennyi volt. Kaptam a választ. Ennyi volt? Roskadtam magamba. Ő volt az első fiú, akiért tűzön keltem volna át, akiért beleugrottam volna a legmélyebb szakadékba, aki társam lehetett volna egy életre.

És most itt ülök. A barátaim támogatnak. Mégis leírom, úgy érzem le kell írnom, hogy elmondjam mindenkinek, hogy mindenki tudja, érezze a bánatomat, hogy ő is tudja, hogy lássa, ha ezt olvassa, hogy nem volt hiábavaló az, amit miattam feladott. Hogy ez az öt hónap életem legtartalmasabb és legszebb öt hónapja volt. És szeretném, hogy az elkövetkezendő huszonnégy év és hét hónap is ilyen legyen, amit tőlem kért, amit nekem ígért.

Megvádoltam, hogy megcsal, beleolvastam az msn-beszélgetéseibe. Pedig csak a kíváncsiság hajtott, egy megmagyarázhatatlan gondolat. Valami olyan, mint amikor a feleség belenyúl a férj zsebébe a mosás előtt. Csak kulcsokat keres, aprót, papírzsebkendőt...de fél, hogy valami olyat talál, ami mindent tönkre tehet, fél, hogy a szerelmét adja, és egy pillanat alatt elveszítheti.

Nem azért nyúl a zsebbe, hogy találjon valamit, hanem, hogy megkönnyebbülve  gondoljon arra, ugyan úgy szeretik, ahogy ő szeret.

Igyekszem racionális magyarázatot találni, igyekszem, igyekszem, igyekszem, de miért hagytál el???? És indok, ez mi? Ez semmi!!!!!

Bizalmatlan voltam, de nem érdemlem ezt! Minden szó nélkül, csak úgy, némán. Az elmúlt fél évem rólad szólt. És most nem vagy. Tudom, hogy túlélem, hogy 23 évesen még előttem az élet, tudom, tudom. De veszteség ért. Nem látom a mosolyod, nem hallom a hangod, nem érzem az illatod, nem ölel át a karod.

Nem tudok mást tenni. Kérhetek sírva bocsánatot, bánhatom meg ezerszer, mondhatom milliószor, hogy szeretlek, hogy te vagy a jövőm, ez már itt a saját döntésed. Én már csak egyet kérhetek, gondold át. Aludj rá, tegyél valamit, amit nem bánsz utóbb meg, csak ne dobj el magadtól.

Azt mondtad egyszer, megmutattam neked, milyen az igazi kapcsolat, te megmutattad nekem, milyen szerelmesnek lenni.

Szeretlek!

Maxen voltam

2010.04.29. | | Címkék: szerelem bánat szakítás pupák

Büszke vagyok rá :)

Ma nagyon büszke lettem Pupákra; nagyot nőtt a szememben, igazán nagyot. Ma megerősödött bennem az, hogy szeretnék mielőbb összeköltözni vele, s ezért ma sokat tett :)

xoxo Maxen

2010.04.22. | 2 komment | Címkék: budapest munka én szerelem ő állás munkahely főnök szeretem összeköltözés pupák

A legnagyobb Dilettáns

Na jó, visszaköltöztem, mert a blog.hu szar :\

Tisztára pszichedelikus vagyok :D

de ígérem, különösen nemiswan-nak, hogy állandóság, állandóság, állandóság :)

2010.04.18. | 4 komment |

Ananászos babfőzelék

Régen ezzel a szöveggel (is) hódítottam GayRomeon :)

Az Ananászos babfőzelék előfordulási helye a 4-es - 6-os villamos és a kék metró.

Félénk, de ugyanakkor komoly ragadozó. Ritkán ismerkedik kanalakkal és veszélyes evőeszközökkel. Zsákmányát mindig megszerzi. A természetben sok ellensége van, de a hierarchia csúcsához közel áll. Az Ananászos babfőzelék karcsú, vékony csontozatú, mozgékony. Nagyon jó futó, kitartó ételkülönlegesség.
Az Ananászos babfőzelék érzékszervei közül a legszembetűnőbb a szeme. Ezzel csábítja el áldozatát, melyet utána előmelegített sütőbe rak. Az Ananászos Babfőzelék fészkét mindig rendben tartja, ahová ritkán visz más konyhásnénikreációt. Kifinomult összetevői, finomra pörkölt érintése, mézédes csókja csak az arra érdemesek számára nyújt kielégítő ízharmóniát.

2010.04.01. | 12 komment |

Kedves Anya, kedves Apa

Kedves Anya és Apa!

Mikor Pestre költöztem, Ti nem értettétek, miért akarok ilyen messzire kerülni a családtól, mi volt az oka annak, hogy ilyen messzire megyek, s ilyen ritkán járok haza. Nincs ok, nincs semmi menekülési szándék; egyszerűen éreztem, tovább kell állnom.

Vége lett az egyetemnek, vége lett a fiatal és bohókás koromnak, elkezdődött valami új időszak, amit a felnőtté válásnak neveznek. Én már nem az a kis fiú vagyok, akit az iskolába kísértetek, akit leszidtatok, ha egyest kapott. Én már nem az fiatal vagyok, aki csendet parancsolt, ha a vizsgáira készült, én már nem az a srác vagyok, aki a hűtőben kereste suli után a főt ételt, de magának nem főzött volna.

Én már Pestre költöztem, megtanultam az önállóságot, felelős döntéseket hozok, s ha néha hibázok is, tudom, hogy a következményekkel már nekem kell számolnom.

Kedves Anya, kedves Apa. Azért írom most ezt a levelet, mert tartozom egy vallomással, meleg vagyok.

2010.03.15. | |

Egy éve a meleg-blogok között

Egy évvel ezelőtt, mikor az első barátom, akivel jártam, dobott, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egy meleg blogot kellene indítanom.

Akkor még aktív voltam és heteró. Nem ismertem el, hogy bármikor is meleg leszek, azt se, hogy passzív. Aztán lassan szembenéztem önmagammal. Először uni lettem, majd csakhamar passzív, végül úgy gondoltam, bi vagyok, majd meleg. Bár a lányok még most is képesek felizgatni, nem tudom hosszútávon elképzelni magam lány mellett.

2010.03.02. | 5 komment | Címkék: énblog blog blogger én rivális

Kisautó

Van egy kisautóm. Mindig velem van. Óvom és védem. A zsebemben tartom. Sose fogom meg, sose szorítom meg, sose veszem elő. Ott van, de mindig érzem. Érzem, ha lépek egyet, ha alszom, ha megmozdulok, ha futok, ha gondolkodom.

Mindig velem van. Kék színű, mert ez a kedvenc színem. Kecses és elegáns. Van benne egy apró nemesi tartás, arisztokratikus jellem, gyermeki báj.

Van egy kisautóm, amiben ketten ülnek. Ő és én.

Van egy kisautóm, ami mindig velem van, ami az enyém, ami kettőnké, ami kettőnk.

 

xoxo Maxen

2010.02.02. | | Címkék: én ő szeretem kisautó pupák

Pupák

November végébe kanyarodik az idő. A mutató már elindult a korai órák álmos reggelébe.  Pupákkal már egy ideje MSN-ezek. Mint barátok beszélgetünk. Ő is távolságtartó, de kedves, akár csak én. Beszélgetéseink inkább olyanok, mint a régi barátoké, akik hosszú évekig nem beszéltek, s a távolság meglátszik kettőjükön. Néha beáll a csend, ahogy az lenni szokott, néha pedig versenyt futnak egymással a szavak és a gondolatok.

2010.01.15. | 13 komment | Címkék: én érzelem szerelem ő érzések érzés pupák

Összhang

Olvastam egy személyemnek szóló e-mailt, mely kitér Pupákra is. Összhangról ír. Hamarosan két hónapja vagyok együtt Pupákkal, s ma az ágyban fekve végigondoltam, mit is érzek, mit is gondolok.

2010.01.12. | 3 komment | Címkék: szerelem összhang pupák

Pupák születésnapja!

Hamarosan eljön Pupák születésnapja. Gondoltam, kiteszek magamért, s meglepem egy vacsorával. Csütörtökön azonnal elmentem bevásárolni, megvettem az alapanyagokat, s siettem haza.

2010.01.10. | 2 komment | Címkék: szerelem vacsora meglepetés pupák

Maxen és 2009

Éjfél van, ütött az óra, még egy utolsó csókkal próbálom palástolni homoszexualitásomat. A lánnyal viszont soha többé nem találkozom.

Ott ragadt 2008-ban.

2009.12.30. | 5 komment | Címkék: blog vélemény élet én gondolat szerelem ő életmód összegzés szilveszter 2009 2010 szeretem számvetés énlob maxen

Álmában

Itt fekszik mellettem. Hallom, ahogy lélegzik. Néha megszorít, meg puszil, szorosabban ölel álmában.

2009.12.05. | 1 komment | Címkék: élet én ő érzés

Kavics a Dunában

Van, az a bizonyos érzés...amikor valakit csak barátnak tartasz, mindaddig, amíg nem találkozol vele személyesen. Valami hasonló történt velem is.

Randi 1.0 nagyon jó randi volt. A Randi 2.0 viszont nem. Élveztem a sétát, a beszélgetést, de mást vártam, valami lendületet, ami megvolt ez elsőnél, ami itt tökéletesen hiányzott. Olyan volt, mint amikor megyünk valahová, de sose érünk oda, hanem visszakanyarodunk a kiindulópontra. Randi 2.0 olyan volt, mintha Randi 0.0 lenne.

2009.11.25. | 3 komment | Címkék: élet én öröm ő érzés fiú álompasi

Maxen a megállóban

A buszmegállóban vagyok. Várakozom. Mellettem emberek állnak. Mindannyian a buszt várjuk. Bár csak jönne! - sóhajt mellettem valaki. Unatkozom. Az emberek nézelődnek, végig mérik a várakozókat. Én is. Nem érdekel senki, én se érdeklek senkit. Már régóta várok, de nem jön a busz. Kezdek ideges lenni, elindulhatnék gyalog, de akkor az eddigi várakozásom hiába való volt, s ha most el is indulnék, s hátam mögött hagynám a megállót és a megviselt tekinteteket, akkor jönne a busz, amire mindig is vártam. Maradok és várok tovább.

2009.11.23. | 5 komment | Címkék: énblog élet én döntés csók érzések érzés történetem

Mégse csókolj meg!

Írtam egy bejegyzést pár napja, ha valaki az első csókot akarja adni, az kérje tőlem...

Tévedtem! Nem korlátozhatok senkit, hogy tudassa, tetszem neki, s ha ezt egy csók formájában akarja kifejezni, ki vagyok én, hogy meggátoljam ebben?

2009.11.21. | | Címkék: én csók ő

Ti melegek...

Ti melegek olyanok vagytok, hogy mindig csak a mában gondolkodtok!
Ti melegek sose látjátok a Világot magatok körül!
Ti melegek olyan könnyedén okoztok örömöt!
Ti melegek olyan könnyedén okoztok bánatot!
Ti melegek folyton hadban álltok!

2009.11.21. | 9 komment | Címkék: élet harc meleg ti

Csókolj meg!

nem szeretem, ha valaki első találkozón meg akar csókolni, ha rám mászik és letámad.

ha valaki szeretne megcsókolni, akkor ne rohanjon le, sőt, az se jó, ha megkérdezi, hogy megcsókolhat-e.

ha valaki szeretne egy csókot, azt akarja...igazán! álljon elém, nézzen mélyen a szemembe, s kérjen: csókolj meg!

ha valaki így kérne csókot, akkor én adnám, de a kezdeményezés az övé lenne... eddig még soha senki nem kért tőlem csókot.

 

xoxo Maxen

2009.11.18. | 9 komment | Címkék: én csók szerelem ő fiú szeretem ideál

Randi 1.0

Ma randiztam. Blogba ilyet sose írok, mivel félek, hogy a korai öröm üröm lesz, de ma ígéretet tettem, hogy mindezt megteszem.

Szóval emiatt kérem azt, hogy akivel ma randin voltam, ne is olvassa tovább. Azért kérem, mert ígéretet tett, hogy nem teszi, s én éltem a bizalmával, hogy a randiról írjak. S mivel én az érzéseimet is leírom ,s mivel én olyan vagyok, aki nem szereti kimondani azt, amit érez, s mivel egyáltalán nem akarom, hogy ezt az érzést az a bizonyos srác már az első randi után ismerje, ne olvassa tovább, hagyja itt, s zárja be az ablakot.

2009.11.13. | 2 komment | Címkék: én ő gondolatok ismerkedés randi érzések érzés

Mikor tetszem egy srácnak?

Komoly dilemma akadályozza, hogy továbbjussak.

Tegyük fel, itt vagyok én. Fikció szintjén állapítsuk meg, viszonylag helyes, viszonylag okos, viszonylag vicces srác vagyok.

Honnan lehet tudni, hogy tetszem valakinek, honnan lehet tudni, hogy érdeklek valakit, ha az illető nem adja jelét, ha az illető nem mondja ki?

Honnan tudjam, mit akar, ha rossz emberismerő vagyok?

Honnan kellene tudnom bármit is akkor, ha a jeleket nem ismerem fel?

Mikor van az, amikor tetszem egy srácnak?

 

xoxo Maxen

2009.11.08. | 9 komment | Címkék: élet én ő ismerkedés kérdés érzés viszony ideál

Egy barát elvesztése - Ég áldjon Mrs W.!

Azt mondják, a barátság örök, hogy az ember felnőttként mindig kitart olyan dolgok mellett, amik számára fontosak, s a barátság egy olyan szent és sérthetetlen dolog, ami mindig visszakanyarodik az ember érzelmeihez, ami nem szakadhat meg.

Aztán mégis.

Egy valamit tanultam az elmúlt egy évben a barátságról: feladni a szerelemért vétek!

Négyen voltunk barátok:

2009.11.08. | | Címkék: énblog élet én szerelem barátság ő érzések érzés álompasi

Üzenet minden homofóbnak!

Kedves Te!

 

Nem vagyok buzzancs, ez az első megjegyzésem, nem vagyok SZDSZ-es, ez a második megjegyzésem, tovább nem vagyok "magyarellenes", ez a harmadik megjegyzésem.

Sőt, konzervatív(liberális) jobboldali vagyok (Magyarországon ilyen pártot nem tudok beazonosítani). Egészségesen nacionalista vagyok. Szeretem a hazámat. Magyar vagyok és európai. Saját véleményem van, amit megvédek, saját gondolataim vannak, aminek hangot adok. Nem vagyok opportunista, nem vagyok rendszerellenes. Hiszek a demokráciában,  a jogállamiságban, abban, hogy kimondhatom, utálom Morvai Krisztinát(!!!), Kóka Lászlót(!!!), Gyurcsány Ferencet, Orbán Viktort, Vona Gábort. Hiszek abban, hogy meleg vagyok, és ezért bárki nevezhet homárnak, buzinak vagy homokosnak. Hiszek abban, hogy erre én válaszolhatom azt, hogy igen, az vagyok.

2009.11.04. | 7 komment | Címkék: szélsőjobb buzi homoszexuális homofób szélsőség homokos divat tüntető

Álmodozó

Hogy mi érzek most? Azt érzem ,hogy elárultak, hogy elárultam azokat, akik most mellettem voltak, hogy tényleg nem vagyok több egy egyszerű és esetlen fiúnál. Azt hiszem, én tényleg csak önmagamra gondoltam, s ez volt a vesztem.

2009.10.25. | 8 komment | Címkék: én

Vajon visszacsókolna, ha megcsókolnám?

Most jöttem haza a péntek esti buliból. Tele vagyok kérdésekkel és kétségekkel. Eddig sose éreztem azt, hogy a legszívesebben megcsókolnék valakit, de nem lehet. Eddig sose fogott el  a kétség, hogy netán érezhetek-e többet az iránt, aki iránt nem szabad?

2009.10.17. | 5 komment | Címkék: én ő

Maxen túl mohó, izgága, megvolt

2008. október

Este van. Mirandával beszélek telefonon. Miranda elmondja, sajnálja, ami történt, ne akarjak szakítani vele. Szakítok. Miranda sír, de nem hat meg. Erre a lépésre felkészültem. Kivédem, megelőzöm.

Miranda: Azt hittem, Maxennel minden jó lehet, hogy majd ő lesz a férjem. Tévedtem.

2008. november

Este van. Találkozom Piere-rel. Piere kellemes, erős. Megrémít. Megrémítem. Pierrel hamar vége. Sírok, mert fáj.

Piere: Maxen sose volt igazán egyenes velem, többet akart, mint én, többet várt, tovább állt. Megrémített.

2009.10.14. | | Címkék: budapest élet én szerelem barátság meleg ő ismerkedés érzések szeretem seggfej álompasi

Miért bűn a homoszexualitás?

Miért bűn a homoszexualitás? Ki mondja? Kinek az?

Isten? Az ember?

Én nem hiszek Istenben. Számomra ő egy mítosz, egy történet egy olyan korból, amikor az emberek arra születtek, hogy ne legyenek önálló gondolataik, amikor az kellett, hogy vezessék őket, s ehhez nem volt elég a korona, kellett valaki, akiben hinni lehet, akinek a létezését sose tudja semmi bizonyítani. Kellett valami, ami hit volt.

Nem hiszek abban, hogy a homoszexualitás bűn lenne. Hiszek ugyan akkor a társadalmi morálban, az erkölcsben és az egyénben. Konzervatív és liberális gondolatokban.

2009.10.10. | 57 komment | Címkék: társadalom meleg debil kérdés erkölcs buzi homoszexuális homofób szélsőség homokos fúúúújjj

Csak egy csók volt... tényleg semmi más...

A csók számomra intim. Megcsókolni valakit annyit jelent, adni neki valamit magamból.

Sose csókoltam még úgy különlegesen, igazán. Csókoltam már szerelemből, de az nem ugyan az. Mindig engem csókoltak meg előbb, senki se várta meg, hogy én adjam az első csókot, pedig erre vágyom.

Arra, hogy én tegyem meg az első lépést, hogy az hordozza azt, amit számomra jelent egy csók.

2009.10.06. | 4 komment | Címkék: én csók ő szeretem

Tervem van

Olyan sok mindent csinálnék, annyi mindenbe szeretnék belevágni ,s oylan sok területen szeretnék tevékeny lenni. Csinálni, művelni, kreálni, alkotni

Szeretnék a diplomáciában tevékenyen mozogni, utazni, világot látni. Beutazni Amerika hatlmas városait, felfedezni Afrika eldugott falvait. Iskolát avatni Ázsia hegyi falvaiban.

Szeretnék határozottan nevetni egy kávézó teraszán. Miközben újságot olvasva fúj a tavaszi szél.

2009.10.03. | 4 komment | Címkék: politika én erkölcs ember

Agyhúzás

Ma komolyan elgondolkodtam azon, hogy húzzák az agyamat, de ez nem járja. Az agyhúzás az én műfajom, és visszafelé ez nem járható út. Az agyhúzás egyfajta irányítótechnika a számomra, s nem szeretem a konkurenciát, én irányítok, vagy senki! Szóval, aki húzza az agyamat, az készüljön a harcra! ;)

 

xoxo Maxen

2009.09.28. | | Címkék: énblog én ő

"Álompasi" pasi

Ma felhívott. Azt mondta, a korábbi pasija maga volt az "álompasi"(!). Nyomatékosan! Elszégyeltem magam. Nem tudom miért. Aztán azt mondta, érzi a hangomban. Hát persze! Én is éreztem... Elcsuklott a hangom, megakadt. Nagy levegőt vettem, s mosolyogva mondtam, hogy álompasija mindenkinek van. Aztán előszedtem egy ostoba történetet, hogy az én "álompasim" blablabla. Próbáltam terelni, de csak nem változott a hangom.

2009.09.23. | | Címkék: én meleg álompasi

Szeretem, ha...

...átölelnek egy mosollyal,
...a felhők játszanak, és én a fűben feküdve nézhetem,
...a szél illata erősen belém kap, vagy gyengén megérint,
...a gondolatoknak ereje van,
...a vitorlások megtörik a hullámokat,

...viharos az idő,

2009.09.22. | | Címkék: én szeretem