Pupák

November végébe kanyarodik az idő. A mutató már elindult a korai órák álmos reggelébe.  Pupákkal már egy ideje MSN-ezek. Mint barátok beszélgetünk. Ő is távolságtartó, de kedves, akár csak én. Beszélgetéseink inkább olyanok, mint a régi barátoké, akik hosszú évekig nem beszéltek, s a távolság meglátszik kettőjükön. Néha beáll a csend, ahogy az lenni szokott, néha pedig versenyt futnak egymással a szavak és a gondolatok.

November végébe kanyarodik az idő. A mutató már elindult a korai órák álmos reggelébe.  Pupákkal már egy ideje MSN-ezek. Mint barátok beszélgetünk. Ő is távolságtartó, de kedves, akár csak én. Beszélgetéseink inkább olyanok, mint a régi barátoké, akik hosszú évekig nem beszéltek, s a távolság meglátszik kettőjükön. Néha beáll a csend, ahogy az lenni szokott, néha pedig versenyt futnak egymással a szavak és a gondolatok.

Pupák Pestre jön, megkér, kísérjem el, hisz én tudom, merre tart. Álmosan kelek fel, és megyek ki a pályaudvarra. A nyugatiba begördül a vidéki vonat. Kések, de nem bánja, mosolyogva fogad. Mosolygok – ahogy egy barát szokott. Csak délutánig leszek a moha a budapesti erdő fáin, hisz nekem aznap van a második randim a „köves sráccal”. Pupák tud róla. Mint két barát, úgy találkozunk.

Utunk a nyugati melletti McDonald’s-ba vezet. Én nem szeretem, Pupák igen. Ő eszik és iszik, én egy forró csokinál állapodok meg.  Ugratom a vidékiségével, mezővárososságával és fura, idegen szavaival. Ő is ugratja magát, néha engem. Megmosolyogtat, én is őt. Ez nem amolyan kínos mosoly, mint amit sokszor érzek. Nem a csendes mosoly, ami benne van az emberekben, ha nem értékelik a humorom. Ő értékeli, partner a játékban, amiben nincs játékszabály, csak az illendőség határa. Megkedvelem, talán ő is engem.

Az órámra pillantok, kissé megrémül, hogy késünk. Bátor férfiúként állok előtte, kihúzott délceg tartással, hogy bizony ne félj vidéki barátom, amíg engem látsz, velem nem késel el! Valójában izgulok, milyen bemutatkozás az, ahol a helybéli miatt késnek, és tudom, hogy késünk. Felszállunk a metróra, irány Észak-Buda. A helyet keressük, ahová mennie kell. Közben beszélgetünk. A humor a kenyere, a vicc az itala. Érzem, hogy van ebben a fiúban valami, ami meg tudna fogni, ha hagynám, de nem akarom hagyni, mert délután másfelé bontom ki a szárnyaimat. Hagyom, hogy dicsérjen… kicsit, amíg illik, és amíg jól eső. De nem igazán dicsér, inkább felveszi csipkelődő stílusomat és visszavág. Ez egyre jobban tetszik, már-már a flört határait feszegetjük. Nagyot nevetek, teli szájjal, ízesen, gondosan. Ő is nevet. Visszafogott, bájos mosollyal. Hallani a hangjában a halk kacaj rezgéseit. Sugároznak valamit, átgondolt, tudatos erőt, félénk lekelődést, kiváncsiságot.

Néha érzem, mintha „úgy” nézne. De az ilyen gondolatokat elhessegetem, hisz tudja, meg aztán baráti találkozó. Pupák végez, úgy 11 körül állunk tovább. Éhes, kicsit már én is. Westend-ben megyünk. Egy almát eszek, ásványvízzel… Leülünk, s közben beszélgetünk, az élet nagy és kis kérdéseiről, mindenről, ami fontos, és ami lényegtelen. Közben érzem, hogy néha átcsap flörtbe a viselkedése, egy-egy mozdulata, egy-egy megjegyzése. Randevú illata árad a levegőben. A lágy mozdulatai, ahogy az asztalon löki egyik kezéből a másikba a vizes palackot. Kanyarog a beszélgetés. Átcsap lelkesedésbe, leül a gondolatokba, ugrik egyet az ismeretlenbe.

Jegyet veszünk. Hideg van, fázom. Jön a búcsú. Látom-e még? Fut át rajtam a különös kérdés. Leguggol a kocsiban. Várjuk az ajtócsukódást, mintha sose jönne el, de mi mégis ott vagyunk és várjuk, mint akik a végét várják az szép napnak, de az a vég még messze van, mégis félik. Állok a peronon. Már rég elköszöntünk, de a vonat még áll. Nem volt pusziszkodás, nem szeretem, ő se. Csak keményen, férfiasan, de mégis lágyan és ölelkezve ráztunk kezet. Belepirulok a tekintetébe, a kacérságba, a flörtbe. Aztán az ajtó bezárul. Váratlanul ér. Hirtelen jön. Újra érzem a pályaudvar hideg levegőjét. Mintha csak a leghidegebb hely lenne a világon. Nem értem, mi az az érzés, ami percekkel korábban még bennem volt. Leszegett fejjel indulok el a villamos irányába. Várom a randevúmat, amit aznapra terveztem, vagy csak azt hiszem, várom.

Talán túl sokat várok tőle. Autózunk, aztán sétálunk. Jót beszélgetek a sráccal, de az egész egy rohanás. Mintha csak egy bevásárlást intéznénk, és a bevásárló cetli is megvan. Tudatosan haladunk, néha eltévedünk a sorok között. Nem találja a spenótot, amit én nem szeretek, ő viszont éhezi. Fagyott is, mint a hangulat. Próbál bevezetni az életébe, de nem sikerül. Tudatosan kerülöm a kényes dolgokat. Álmodozó. Inkább álmatag. Nem értem, mit mond, pedig érteni szeretném. Látom, hogy közelít az ízlésünk, de a célunk más. Talán csak egy csipkerózsikamese az, amiben vagyok, de nem ő a herceg, aki megcsókol. Néha megállunk és szemléljük a világot magunk körül, de az egész olyan feszült és távolságtartó, mintha én sétálnék a park egyik oldalán, ő a másikon. Nincs flört vagy kacérkodás. Próbálkozom, de együgyű gyereknek érzem magam. A bevásárlás véget ér. A kasszához akar állni. Én még futnék pár kört, alig van valami a kocsiban. Ő hazamenne, fáradt. Csalódás ez a randi. Többet vártam, kevesebbet kaptam, mint korábban. Napokkal később sms-t kapok, érzem, hogy nem csak engem gyötört a lelkiismeret, hogy nem tisztáztuk a dolgokat. Már késő. Nem is bánom.

Este MSN-ezünk Pupákkal. Beszélgetünk. „És te mikor jössz fel legközelebb?” – kérdezem barátságosan. >Amikor rám írsz MSN-en, s csak annyit kérdezel egy kinyújtott nyelvű smiley társaságában, hogy pl.: „Szia, Pupák! Holnap mit csinálsz?”< - válaszolja. Megkérdezem.

Vasárnap van. Pupák megérkezik a fővárosba. Csak miattam jön fel. Kedves tőle. Értékelem. Nem köszönünk puszival, kezet se fogunk, csak összefutunk, mint két barát. Letesszük nálam a holmiját. Sétálunk és beszélgetünk. A Citadellához megyünk. Ugratom, s viszont. Teljesen más ez a találkozó, mint a tegnapi. A határok jól kirajzolódnak. Pupák tegnap barát volt, a másik srác randi. Estére már Pupák sokkal inkább volt randi, mint barát, s a másik srác inkább volt egy idegen, mint akár barát…vagy több. Ma, vasárnap pedig az előző napi srác nincs, megszűnt, megszüntette önmagát. Csalódás, távolság, közöny. Pupák viszont érdeklődő, humoros. Érett is, gyerek is. A határán mozog annak, amin én vagyok, ami lehetek, ami lenni szeretnék.

A Citadellán vagyunk. Tanácstalan. Tanácstalan vagyok. Hogy fog ez randivá alakulni? Sehogy. Ez csak séta, de a vibráció körbe vesz, ott van bennem és benne. Vajon megcsókol? – teszem fel a kérdést. Szemem sarkából rápillantok. Pupák nem egyszerű meleg. Átgondolt, érzelmekre építő gondolatokkal. Nem veti rám magát, nem vetem rá magam. Barát, aki méregeti a résnyire nyitott ajtót, hogy belépjen rajta, vagy csukja be, kilincsre. Aztán megáll. A szemembe néz. Zavartan nézek vissza. Ez a fiú tetszik nekem. nem merem bevallani, de tetszik. Szól hozzám, s már tudom, én is tetszem neki. Buta vagyok, hisz nem jönne fel kétszer egy hétvégén. Harcol egymással az illata és a hideg, melyik kaparintsa meg orromat. A parfüm erősebb. Olyan közel van. ki se kell nyújtanom a kezem, hogy megérintsem.

Későre jár, mennie kell.  Elmegyünk vissza hozzám. Felfedezi a jogosítványomat és nem ereszti. Az ugratás már nem olyan jó dolog, mint tegnap volt. Igyekszem elvenni tőle. Visszaszerzem, eldugom. De lecsap a diákomra. Azt már nem adom! Ádáz harc kezdődik. Olyan, mint két testvér között, amikor az egyik el akar venni a másiktól valamit. De ez mégis más, gyengéd. Óvatos minden érintése, mintha a harc mögött simogatás lenne. Mintha kihasználna minden óvatlan pillanatot, hogy hozzám érjen, hogy megszorítson, hogy érezze, én vagyok. Küldenék jeleket, de eddig mi mást tettem? Valóságos akarok lenni.

Egy lépésnyire állok. Rám néz. Nem az a tekintet, ami újra lecsapna a diákomra. Komolyabbra vált. Ezt felismerem és én is váltok. Zilált vagyok, de tartom magam. Tudom, mi jön most, az, amibe a Citadellán nem mert belefogni.

-  Csókolj meg! – hagyja el a száját. Megrezzen az ajkam a merész kéréstől. Látom, hogy ő még nálam is jobban fél. Szinte hallom az elcsuklást a szavaiban, ami egyenletes, vágyakozó, kíváncsi, de mégis fél, reszket, aggódó és mardossa valami. Aztán közel lépek. Tenyerembe fogom arcát, s megcsókolom. Visszacsókol. Életem első olyan csókja fiúval, amiben átélem a korábbi napokat. Szenvedély, humor, félelem, öröm, vita és párbeszéd, sóhaj és kacaj merül bele a behunyt szemem pislogásába.

Lekéste a buszt, az utolsót. Habozva, de felajánlom, aludjon nálam. Félek, hogy most elrontottam mindent. Lehet, hogy kitárulkoztam egy idegennek, aki egy csók lesz és egy gyors numera. Elfogadja. Összenő az ajkunk, ahogy fekszünk a takaró alatt. Ruhában van, én is. Nem fordul meg a fejében, hogy levegye, az enyémben se. Védem magam, ahogy ő se akar támadni. Túl jól indult, nem rontjuk el.

Mikor ezt írom, Pupák itt fekszik mellettem az ágyon. Alszik. Örülök, hogy másfél hónappal ezelőtt nem volt programja vasárnap délutánra.

És most folytatom, mert úgy érzem nem mondtam semmit, azt, amit Pupák kaphatna, és erre ma jöttem rá. Hétvégente találkozunk. Mikor vasárnap este, vagy hétfő kora reggel vonatra száll, vágyom a percét, hogy eljöjjön a péntek, s ismét utazzon hozzám. Mikor megkérdezik, mit csinálunk közösen, felcsillan egy mosoly előttem, egy szempár jelenik meg, amiben olyan nehezen olvasok, mint soha senkiében, de mégis próbálom kibetűzni a szavakat. Rám néz és átölel a hangja. Ha titokban egy pillanatra megfogja a kezemet az utcán, beleborzongok az érzésbe, átjárja minden porcikámat az a szorítás, ahogy magához ragad. Hirtelen ragad meg s csak lebegek a végtelenben. Mindig ébren vagyok, mindig érzem a zajt, az autókat, de tompák, elmosódnak a fények, foltokban mozog a távolság, s csak ő az, aki előttem erős tónusokban kacag egyet. Aztán hazaérünk. Befekszünk a forróvízbe. Elém ül, s rá dől a mellkasomra. Átölelem a kezemmel. Szorosan. Úgy, mintha a forróság mind a kettőnket összeolvaszthatná egy szilárd csókká. Mikor ráfekszem a mellkasára, előttem van ő, Pupák, aki erős, okos, gondoskodó, aki riválisom az elvekben, aki versenytársam az életben, aki maga is gondolkodik a jövőjén, de akkor, amikor  a hangok képekkel társulnak, a képek érintésekké válnak, olyan dolgokat látok, amiket kevesen. Látok magam előtt egy sikerre éhes fiatalt, egy fiút, aki már annyi mindenen átment, aki annyi mindenen akar még keresztüljutni, mindig látok valakit, akinek ugyan az az arca, ugyan az a hangja, ugyan úgy szorítja a kezem, s aki néha fél, aki néha csak kacag, de aki mindig átkarol hátulról, ha a konyhában mosogatok, aki mindig megérint, ha valamivel elfoglalom magam, aki minden lopott percben csen egy csókot, aki minden óvatlan pillanatban arcára festi a szerelmet.

Amikor Pupákra gondolok, eszembe jut, soha senki iránt nem éreztem még ilyet, ilyet, ami erősödik, ami növekszik, ami él és mozog. Amit ha egyszer elvesztenék, gyászolnám mindig. Pupák lenne az, aki miatt soha se sírnék. Azért nem, mert nem lenne rá időm, kutatnám az okát, amiért magányomba süllyedtem. De nem gondolok ilyenre, hisz Pupák van, és Pupák volt, és Pupák mindaddig lesz, amíg nyújtja felém karját, hogy megfoghassam.

 

xoxo Maxen

2010.01.15. | 13 komment | Címkék: én érzelem szerelem ő érzések érzés pupák

süti beállítások módosítása