Soha se kellett hazudnom a blogomban. Se tudatosan, se tudat alatt nem írtam olyat, amit szégyellnem kellene, vagy ami más, mint én.
Az én blogom valóban rólam szól. Nem szépítem a dolgokat. Ha le akarom írni, hogy sírtam, hagyom, had higgyék, hogy gyenge vagyok, ha le akarom írni, hogy nevettem, hagyom, had higgyék, hogy boldog vagyok, ha le akarom írni, hogy utálom a nőies meleg srácokat, megemlítem, hogy sajnos feminim vonásom nekem is van. Lenne mit szépítenem, de nem teszem, mert ha hibázok, azt beismerem, ha jó dolgot teszek, szerény maradok, hogy másik dícsérjenek meg.
Egy dolgot azért sose tennék: nem írnék a blogomba olyat, ami szánalmassá tesz azok előtt, akik tudják, hogy nem is vagyok olyan.
Nem olvasok rendszeresen egy blogot se, de néha elolvasok 1-1 bejegyzést a linklistán és azon is túl. Személyesen alig találkoztam valakivel. Akivel viszont igen, arról tudom, milyen a blogjában, s milyen a valóságban.
A blog soha se fedi a valóságot. Elég elhallgatni csak egy részletét a dolgoknak, s megváltozik az összkép.
