Emlékszem 2001.09.11-ére. 15 évesen otthon voltam és rajzoltam a másnapi órámra. A tv szólt, s hirtelen Pálffy István vörös arcát mutatták. Az USA-ról szóltak a hírek: New York és a felhőkarcolók. Nem igazán figyeltem fel rá. Aztán a második és harmadik jelentkezés után már néztem. Kevés információ jutott el hozzám, de mégis körvonalazódtak előttem az események.
„Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás.”
Ekkor kezdett kialakulni az Amerika-párti nézetem. Ami ekkor nehéz talajban vert gyökeret, mert az osztályomban mindenki USA-ellenes volt, én pedig ebben az osztályban töltöttem napi 10-12 órát.
Utána olvastam, mi is történt New Yorkban, s egyre inkább orientálódtam Amerika irányába.
E
mlékszem, hogy másnap csoportmunkán, 5-en az osztályból megbeszéltük az előző napi eseményeket. Elgondolkodtam, mi is történt, miért történt. Átéreztem az ott történtek súlyát. Évről évre többet és többet foglalkoztatott a téma. Még a szakdolgozatomban is fejezetnyi helyet kapott a politikai légköre. Nous sommes tous Américains! - idéztem címként a Le Monde korabeli empatikus szavait. Aztán az évek alatt elültek bennem a dolgok. Tragédia helyett kialakult az EU vs USA nézetem, európai oldalt támogatva. Már a szakdolgozatom is ezt a kettős - támogat és tilt - vonalát követte.
Ma pedig, hogy 10 éve van annak, hogy ezek az órások összeroskadtak, meg-meg dobban a szívem, ha képet vagy cikket látok. Ennyi köt Amerikához és az ő tragédiájához. Egy apró dobbanás, gondolat, részvét. Már talán senkinek se jelent többet.
xoxo Maxen
