…azt az életet, amivel az emberek megtöltik. A nyüzsgését és a lüktetését, hogy ez a város képes 24 órán keresztül mozogni, reggel és este ugyan azzal az erővel futni előre. London a maga nemében páratlan város.
Minden utcára jut egy jel, ami hirdeti, hogy milyen páratlan tisztelettel és alázattal óvják a britek az identitásukat, hogy meghajolnak a múlt előtt, de előretekintően haladnak a jövőbe. Amíg nem költöztem ide, nem értettem, miért olyan távolságtartó ez a szigetország az európaisággal szemben, de most már kezdem megérteni, hogy nem távolságtartó, hanem amit Európa jelent a csatornán túl, azt itt Britannia jelenti. London pedig jól szimbolizálja a brit egységet. Őrzi azt, amit évszázadok alatt ez az ország felépített, s közben megtalálható benne mindaz, ami egy kozmopolitát világpolgárrá tesz, egy patriótát britté.
És a sok ember, a sok mondanivaló mellé olyan nyugalmas kis szigetek tartoznak, ami Budapestnek a Margitsziget. Szinte minden háztömbre jut egy park. Zöld fákkal, gondozott kertekkel, tavakkal, mindazzal, ami kell ahhoz, hogy a 24 órában pár percre megpihenjünk. London talán legcsodálatosabb része mindez. A parkok. Lefeküdni a frissen nyírt fűbe. Belelógatni a lábat a vízbe. Megetetni a kacsákat, vagy odacsalni a mókusokat.
Szeretem Londonban a viktoriánus házakat. Sok kis ház, egymás mellett felsorakozva, olyan egyforma, szűk és véget nem érő sorfalat állnak, hogy az ember el se hiszi, hogy belül tágasak, világosak. Kis utcák a felhőkarcolók és a belváros szomszédságában, olyan, mintha nem is a turistáktól pár km-re lennénk, hanem egy pár száz fős faluban élnénk.
Olyan nagy a kontraszt ebben a városban, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami megérinti a lelkét. Nem lehet azt mondani, hogy “utálom”, anélkül, hogy magunkban ne kelljen szembenézni a valósággal: ez a város belelopja magát a szívünkbe, s örökké ott bújuk meg az egyik sarkában.
xoxo Maxen
