Nem tudom, miért, de egyszer csak eldöntjük, hogy szeptember elején utazunk Californiába. Kiváltjuk az ESTA-t, megvesszük a repülőjegyet, megtervezzük az útvonalat, foglaljuk szállást Los Angelesbe és Las Vegasba, majd várjuk szeptember 11-ét, a Nagy Utazást.
Amstardamig a megszokott útvonal. Lágyan ringatózó légörvények és bömbölő mutáns gyerek, amerre csak haladunk Európa egén. Vérszemet kapok, de nem gyilkolok. Ezt most élvezni kell. Lágyan csapódunk a földhöz. Örömtől tapsoló kezek és másfél órás várakozás a San Francisco-i járatra. A hatalmas Jumbo Jet.
Kék színben pompázik Amsterdam Airport Schiphol betonján a KLM madara. Ámulok a szépségén. Életem leghosszabb órái várnak rám. Három filmet fogyasztok el, egyet félig. Nincs rázkódás, de félelem, csak alvás, unalom és beszélgetés. Vajon milyen lesz Amerika?
Grönland felett ébredek fel. Havas csúcsok és felhők. Más csak pár ezer mérföld…
San Francisco igazi Amerika. Kedves emberek, segítőkész személyzet. Érezni, hogy ez nem Magyarország, de még csak nem is Európa. Ez az USA. Aztán a szürke valóság: egy órás sorban állás a lehetőségek hazája és a senki földjének peremén. Várat még magára a döntés, vajon megérettünk-e a beutazásra, vagy vissza kell mennünk ojrópába?
Közösen állunk sorba az ázsiai fiatalemberhez, akinek első kérdése, hogy gay friends? No-no! Nézünk össze zavartan Pupákkal, s az első és egyben szánalmas kelet-európai berögződés böffen ki a szánkon: only friends… Kicsit mérgesen jövök el, hogy legalább itt illett volna egy határozott mosollyal yes-szelni. De túl vagyunk a nehezén. Már csak újra fel kell venni a csomagot és újra le kell adni.
A Delta járatával megyünk tovább. Az SFO kellemes kis hely, ugyanakkor unalmasabb, mint a 12 órás utazás volt. Egy kis, 70 személyes gépet kapunk. Hol van ehhez a Jumbo? Kuncogunk Pupákkal, majd a gép olyan erővel emelkedik, süllyed és vált irányt, hogy bennem, aki amúgy nem fél a repüléstől, megáll az ütő! Egy pillanatra megpillantom a Golden Gate hidat. Milyen apró! Kis meleg utaskísérő szolgálja fel a mogyorót és az italt én meg még mindig remegek, hogy túléljük az utat. Aztán ott vagyunk, a hatalmas Los Angeles. Végtelenbe nyúló utak. Mindenfelé apró épületek. A gép pedig, mintha fékezne. Az az érzésem, hogy a levegőben állunk meg. Talán pirosat kaptunk… Éles balkanyar és másodjára kapok a szívemhez, hogy na most én is befostam, nem csak Pupák!
Földet érünk. Ez már Los Angeles, a LAX. Túl éltük, mosolygunk. Vár ránk a nagy kaland, de előbb, taxi! A reptértől délre van egy kitérőnk. 19 dollár lesz. Mennyi??? Vissza gyalogolunk! Jelentem ki határozottan. Egy órát gyalogolunk a reptér mellett. A térképen csak egy sarkot kell kerülni a reptéren, csak az kb. 5 km. A járda egyszer csak elfogy és mi a porban vonszoljuk a bőröndöt, közel 500 méteren. A szuper kerekeim! Még csillogtak, mikor útnak indultunk!!!
Csapzottan, a hosszú út porától megfáradva gördülünk be a hotelhez és megfogadjuk, nem spórolunk többet semmin! A Travelodge kellemes kis hotel egy éjszaka erejéig. Kivételesen nem nyúlom le a szappant, mert szappan.
Második nap az USA-ban. Az autókölcsönző közel van. Tényleg közel, ezért merünk gyalogolni. Már kuncogunk, hogy kapunk egy jó kis Fordot, és máris zsebünkben Amerika!
Az autóbérlés flottul megy, kimegyünk a parkolóba: Mustang? Nem, de azért kedves vagy, a fél magyar GDP sem lenne elég a megtankolásához. Hát itt van a kicsike, mutatja a pasi. Mosolygok. Kisebb nincs? Ez a legkisebb.
Egy hatalmas Chrysler 200-as. 10 magyar család ellakna benne. Jó lesz ez! Hát Amerika ez, egyszer élünk úgyis, biztosítást meg kötöttünk! Benézünk a kocsiba. Majd a pasira. Majd ismét a kocsiba. Ismét a pasira. Utolsó kérdés: hogyan kell automatát vezetni? Rövid oktatás arról, hogy P+D és baj nincs. Beülünk a kocsiba. Okés, menjünk!
Megállunk az út szélén, hogy felmérjem a kocsit, majd go! 500 méter után eldöntöm, hogy ha lesz autóm, az csak is automata lesz és hülyemagyarországon milyen balekok, hogy manuálissal nyomják! Hülyeamerikában pedig még a mellékút is 8 sávos…ebből adódnak még bonyodalmak.
Elsőre sikerül parkolni a hotel parkolójában, pedig az még matchbox-szal se sokszor sikerül, de itt én vagyok a király, az úr, a faszagyerek! Hát beállok én kamionnal is, ha kell!!! :)
Kicsekkolunk és irány a Queen Mary! A hajó hatalmas, lenyűgöző. OMG! Szeretem! Imádom Long Beachet! Beleszerettem Los Angelesbe! Ez Nyugat, ez kicsit London. Ez fényévekre van Budapesttől.
Egy WalMartot még beiktatunk. Tusfürdő és sampon kell. Most először látok hajléktalant. Sokan vannak. És minden felé kövér, fekete nő. A boltban is kövér fekete nők. Mi vagyunk egyedül A) fehérek, B) fiatalok, C) középosztálybeliek, D) sportosak.
Los Angeles autópályái rémesek. A falon vagyok a sok bénától. Mindenki autót vezet. Járókelők nincsenek, csak autósok és mind gyilkos szenvedéllyel nyomja a féket. 6 sávon haladunk észak felé. Felveszem a magabiztos 65mph sebességet és középen próbálom kerülgetni a kátyúkat. Mindenhol úthiba, javítás foltjai, egyenetlenség. Hát ezért ez a sok új autó?! Mert évente cserélni kell a Freeway miatt… Az autópálya ingyenes, tömve is van. Minden második autós bevág elém, majd tövig nyomja a féket és megáll előttem, én meg győzöm felvenni a tempójukat! Ezért nincs kuplung, mert két láb=két pedál, a harmadikra már nem is lenne kapacitás!
Szerencsésen kiérünk Los Angelesből. Nem tartjuk a menetidőnket, mert akkor már Las Vegas határában lennénk. Sok a dugó, mire elérjük az első elővárost. Aztán hegyek, kietlen kopárság és kezdjük megbánni, hogy nem repülővel mentünk át Nevadába.
Ránk sötétedik, mi pedig még csak fél úton vagyunk. Az autópályán hatalmas forgalom és egy majdnemkarambol. Egy fehér toyotás fékezett le előttem az imént én pedig teljes súlyommal tapostam a bal pedált, hogy megálljt parancsoljak Amerika legnagyobb járművének, a Chryslernek. 10 centire állunk meg a Toyotától. Mérges vagyok és cseppet remegek, de hol van ez a sötét autópályához képest?
Sötétben a legrosszabb vezetni. Félelmetes és veszélyes. Zsibbad mindenem és álmos vagyok, de a távolban már látom Las Vegas fényeit.
Viva Las Vegas!
A New York New Yorkban szállunk meg. Könnyen elérjük. Hatalmas a parkolóháza! Ezt nekem készítették ide! Csak nekem! becsekkolás után nyakunkba vesszük a várost és sétálunk. A város dél-keleti részére összpontosul Las Vegas lényege. A Strip.
Mindenhol neonfények, csillogás. Hatalmas épületek között még hatalmasabb autóutak. A függő folyosókon közlekedünk, liftekkel és mozgólépcsőkkel, csak egyszer megyünk át a zebrán, mert minden hotel összeköttetésben van egymással. Az alsó szinteken végtelen termek gépekkel és játékasztalokkal. Soha véget nem érő jégkorszakkal! Valami eszement szabályozza a légkondit, mert a kinti 30 fokhoz képest a casinokban 15 fok körül mozog a hőmérséklet. Papucsban, rövidnadrágban és pólóban ez nem túl szerencsés időjárás.
Késő este végre nyugovóra térünk. Az ágy hatalmas és puha. Két napja erre vágyom, egy nagy és kiadós alvásra! Másnap egy szomszédos hotelbe megyünk, a strandra. Úszunk a fényben, sütkérezünk a medencében. Királyi helyünk van. 3 nap királyi élet. A Bellagioban ebédelünk. Összenézünk Pupákkal, ilyen utoljára Egyiptomban volt. Választék, ízek, kerek has. A délután vásárlással és nézelődéssel telik. TopMan! Aztán casino. Ez életem második casinozása, az első Bécsben volt. Ott a bárpultot támasztottam, s majdnem felszedett egy álszent heteró. Most viszont a Blackjack asztalnál támaszkodom a székre. Másodjára kérik el a személyimet. Forgatják az ID-m, s nem győzöm mutogatni, hogy már 21 felett járok, de csak azért se hisznek nekem, keresik azt a számot. Mosolygok, hogy na ugye, buzifejű? :)
Pupák leül egy masinához, a majdnem érintőképernyős ruletthez, nyer rajta 16 dollárt, örömében én is kipróbálom, s el is vesztek rögtön nyolcvanat…kezdők szerencséje, szűz kéz, meg a sok baromság… Visszatérünk a Blackjack asztalhoz, ahol visszanyeri a pénzét. Nem maradtam szégyenben!
Másnap reggel Hoover gát. Negyedik napunk az USA-ban, utolsó teljes nap Las Vegasban. A gáthoz egy óra eljutni. Autópálya autópálya hátán, de elsőre oda érünk. A gát óriási. Nagyobb, mint az autó…úgy tűnik, mégis van a Chryslernél nagyobb dolog az USA-ban… :) A gát arizonai felén parkolunk. Nincs benne sok víz. Nehezen bírjuk a meleget, ezért se időzünk ott sokáig. Fél óra múlva visszaindulunk a városba.
Las Vegas olyan más, mint Los Angeles. Mintha itt mindent szabadna. Az emberek úgy csillognak, mint a város monstrum épületei. Mindenki tart valahová, ahol vagy megkopasztja a casinot, vagy ő távozik üres kézzel. Délután újra a Bellagioban ebédelünk. Megunhatatlan a svédasztal! Nemcsoda, hiszen az egyik legjobb hotel Las Vegasban.
Hamar eljön az este és mi a Treasure Island Blackjack asztalánál ülünk, ahol előző nap szerencsénk volt és nyertünk. Immár 10 dollárral én is beszállok a játékba, s hamar feltornázom magam 200 dollár fölé. Élvezem a játékot. A krupiék gyakran váltják egymást, de ez nem rontja a játék hangulatát. Nagyon lazán nyomják az asztalnál ülők. Az egyik srác könnyedén váltja be a 100 dollárosait zsetonná, majd bukja el őket sorra. Egyik alkalommal egyszerre kacag fel mindenki, s a srác megdicsér, hogy a döntésemmel megmentettem az asztalt! Nahát! Magabiztosan húzom ki magam, s úgy csinálok, mint aki érti a játékot! Várom a következő szerencsét, de sajnos elmarad a siker. Elbukom a pénzem felét, s úgy döntök, +95 dollárnyi zsetonnal abbahagyom a játékot.
Pupák is plusszosan áll fel. Még az utolsó körben felteszi minden maradék pénzét, és nyer! Örülünk, hogy Las Vegas nem hagyott minket cserben, de csendben megfogadom, hogy én továbbra is a bárpultot erősítő csendes útitárs leszek és nem a szenvedélyes játékos.
Utolsó éjszakánkat töltjük Las Vegasban. Későn fekszünk és korán kelünk. 6 óra autózás vár ránk. Hajnal van, kel a nap, kel a város. A mesés Las Vegas üdvözlő táblájánál fotózkodunk. Még ilyen korai órákban is találunk turistákat, akik készítenek rólunk pár közös képet. Nincs más hátra, mint csobbanni a sivatag homokjában. Nevada és California határánál tankolunk és reggelizünk. Első tankolásunk az USA-ban, ami annyira más, jól jellemzi, hogy ez még itt is eltér az európaitól. Előre fizetünk 50 dollárt, tankolunk, majd a maradékot visszakapjuk.
A visszaúton elmélkedünk az amerikai filmek sablonjain. Tipikus példája a sivatagot átszelő úton araszoló lakóautó. Bézs-fehér színű. És a kamionok. Amik ugyan olyan óriások, mint Amerikában minden. Veszélyesen nagyok. És az autópályák. 5-6 emeletes csomópontok, betonsávval elválasztott irányok. 6-7 sáv, ez csak egy irányba, plusz a leállósáv. Életveszélyes minden sávváltás, minden előzés, mégis határozottan nyomom a gázt, a féket és rutinosan vágok be minden mozgó fémtömeg elé. De sajnos így is elszalasztok egymás után három lehajtót. El elsőnél a bizonytalanság, hogy miért válik hirtelen ketté, majd újra eggyé a pálya, a másodiknál a mögöttem haladó sebessége és hirtelen irányváltása, a harmadiknál meg pusztán az, hogy túl messze voltam és túl későn jött a tábla, hogy ez a jó irány.
Los Angeles tornyai már magasodnak a háttérben. Megállunk a tengerparton, mielőtt tovább mennénk Santa Barbaraba. Meleg homok, az óceán hullámai. Háttérben a tankerek és az olajfúró tornyok. A víz erős, habos, langyos, mi pedig, mint két gyerek, nyomjuk egymást bele a legnagyobb hullámokba. Aztán folytatjuk utunkat. Másfél óra vár ránk az autóban ülve. A hegyek mögött nyugovóra tér a nap, mi pedig gyönyörködünk a látványban. A sötétség siet felváltani, hogy reggel újjult erővel ragyoghasson.
Santa Barbaraban már este van, mire oda érünk. A McDonald’s-ban vacsorázunk. Noha a központon, a bevásárló utcában van a gyorsétterem, mégis lepusztult és csóró. De ez egy lenézett étterem, ahol a szegények és a csövesek kajálnak. Nem olyan…”fiatalos”, mint Magyarországon. Evés után a hotelekhez megyünk. Itt most kivételesen a vak szerencsére bízzuk magunkat. Nem foglaltunk előre szobát, csak reméljük, hogy lesz valahol üresedés. Tévedünk. Minden hotel telt házas. Ötöt keresünk fel. A Hiltontól kezdve a leglepusztultabb egycsillagosig mind tele van. A West Bestern-ben foglalunk vasárnap estére szállást. A szombat éjszakát viszont a kocsiban kell eltöltenünk. A legközelebbi üres szoba 35 mérföldre van, egy szomszédos városban, méregdrágán.
Beállunk a West parkolójába és hét órát alszunk a kocsiban. Az üléseket előre hajtjuk, a bőröndöket az első ülésre tesszük, mi pedig félig a lehajtott ülésen, félig a csomagtartóban alszunk. Az egyetlen, ami kényelmetlenné teszi az álmunkat az az esti hideg. Reggel félig meddig kipihenve kelünk. Egyetlen előnye az autóban alvásnak, hogy a legdrágább éjszakát spóroltuk így meg, nem mintha lett volna sok választásunk. De ez is csak bővíti az élményeket.
Első vendégei vagyunk a helyi reggelizőhelynek. Nagy adag rántottát eszünk fűszeres krumplival, ham-mel és pirítóssal, narancs juice-szal. Kinyújtózkodunk. Nem áll meg az amerikai program a teli hassal. Még vár minket Neverland ranch. A 154-es úton indulunk el, de az út elején megállunk. Apró szerpentin, kanyargós kis hegyi út, amihez nem vagyunk elég bátrak. Az autópálya ölelése a mi fegyverünk California meghódításához.
Visszafordulunk.
California csodás. Pálmafák. A reggeli napsütés. Az óceán mellettünk. Ez a lehetőségek és az álmodozás hazája. Ezen a vidéken szabadjára kelhet a fantázia és születhetnek nagy vágyak. A hullámok mossák a sziklákat, de mi töretlenül haladunk előre. Nem számít se a mélybe zuhanó, meredek autópálya, se a grandiózus hegyek, amiket meg kell másznunk.
Apró hegyi útra térünk rá. Fák követnek minket. A lombjukkal tartják vissza a nap erős sugarait. A legelőn egy tehéncsorda is ezt az oltalmat élvezi. Az öreg fa árnyékában pihenik ki a reggeli legelést.
Neverland apró kapujához érünk. Túl korán van még a turistákhoz. Elbeszélgetünk Sohaország őrzőjével, Miroval. Már messziről kérdezi, hogy európaiak vagyunk? mert minden európai Abercrombie & Fitch pólóban feszít. Mi pedig határozottan bólogatunk.
Csinálunk pár képet, videót. Megörökítjük a Popkirály egykori birodalmának kapuját. Majd csendesen odébb állunk, s már készülünk a csínyre: beszökünk, át a kerítésen, be Neverlandbe. Az első állomásnál kamerákba botlunk. Nézelődünk, mint az egyszeri turisták, majd tovább állunk. Leparkolunk egy fa alatt. Átmászunk a kerítésen. Itt már nincsenek kamerák, de van egy lószállító utánfutó, amiben vagy 8 ló is elfér. Autóval és emberekkel. Rohanunk vissza az autóhoz. Bevágódunk az ülésre és elhajtunk. Tüskék állnak ki belőlem, poros a ruhám és a szöges kerítés próbára tett, de újra megállunk. Kell az a videó és mi elhatároztuk, hogy megszerezzük.
Újra átmászunk a kerítésen, be a birtokra. Pár métert még megteszünk, de a sok növény legyőz minket. Képtelenek vagyunk átjutni a másfél méter magas, száraz növényeken. Szúrnak, karcolnak és túl szorosan kapaszkodnak egymásba. Három sikertelen próbálkozás után belátjuk, hogy nem jutunk át. Cinkos mosollyal Pupákra nézek: gyújtsuk meg a növényeket, majd másnap jöjjünk vissza…persze nem tesszük. Beülünk az autóba és megfordulunk. Magunk mögött hagyjuk a ranchet.
Visszafelé úton megállunk Los Olivosban. Tipikus amerikai kisváros. Nyugodt, barátságos és kíváncsi. Ahogy megállunk a főutcán, minden szem ránk szegeződik, hogy pár másodperccel később már a megszokott reggeli rutint felügyelje. Sétálunk. Vidéki kávézók és tömérdek galéria várja a vendégeket. A boltot keressük, hogy üdítőt vegyünk, de nem találjuk sehol. Az egyik épületből chips-szel a kezében lép ki egy férfi. Felbátorodunk és bemegyünk. Egy átlagos kis bolt bújt meg a lakóház homlokzata előtt. Vizet veszünk és hideg üdítőt az automatából.
Elégedetten állunk a bolt előtt, amikor megáll egy nő a másik oldalon a terepjárójával. Mellettünk egy másik nő grillen süt. Kedélyesen cseverésznek. Small talk. Senkit se zavarnak. Idilli képe ez Amerikának.
A visszaúton megállunk Santa Barbara strandjánál. Első rossz élmény az USA-ban. Koszos. Nem szemét, vagy hanyagság, csak a víz által partra mosott növények száradnak, miközben kis mexikóiak fürdenek. Santa Barbara tenger partja fel se ér Los Angelesével!
Becsekkolunk a hotelbe, lezuhanyzunk és a szemközti Denny’s-ben ebédelünk. Egy hatalmas natcho tálat eszem. Chips, csípős marha hús, sajt és még ki tudja micsoda a tetején tejföllel. Közben Pupákkal azon vitatkozunk, vajon a pohár üveg, vagy műanyag? Végül elfogadom a tényt: a pohár műanyag.
Este még fürdünk a hotel medencéjében, majd elmegyünk aludni. Magas, puha ágy várja, hogy kipihenjük az autó csomagtartóját és a nyüzsgő napot. Reggel ismét korán vesszük nyakunkba az autópályát: két nap Santa Barbara után újra visszatérünk Los Angelesbe. Ó, te fantasztikusan hatalmas város! Lehetetlenség benned élni, akkora vagy, mégis van benned valami vonzó és csodás, ami nehezen enged el!
Egyedül ezek a fránya autópályák azok, amik lehetetlenné teszik, hogy elképzeljem itt az életemet. Kanyargó, soha véget nem érő aszfaltcsík cikázik a városban, mire eljutunk a Walk of Fame-re. A Csillagok Sétánya egy putri. Tele van hajléktalannal, csóróval és agresszív emberrel, meg egy őrült csövessel a meki előtt. A fény és a csillogás ide vonzza a fekete lyukakat is. Kicsit Magyarországom érzem magam. Érzem az ország szagát a levegőben. Gyorsan odébb is állunk, ennél még az autópálya labirintusa is biztonságosabb!
A Hollywood feliratot nehéz megközelíteni, úgy, hogy értelmes fotó is szülessen belőle, de a sétány után ez a következő úti cél. El is tévedünk és kilyukadunk az Universal központjánál. Rengeteg autó vár bebocsátásra, én pedig szabályt nem ismerve kanyargok ki a sorokból. Nagy nehezen rátérünk a helyes útra. kapaszkodunk fel a dombon, hogy egy homokos bucka tetején pár tucat turistával áldozzunk a kötelező látnivalók oltárán egy fotó erejéig.
Hamarosan felszáll a repülőgépünk. Leadjuk az autót, a gyönyörű Chryslert és a transzferrel a LAX-hoz megyünk. Nem international Delta-val utazunk, hanem AirFrance-szal, ami egy másik terminál. Átsétálunk a potya poggyászkocsival. Becsekkolunk az Airbus A380-asra. Sajnos nem egymás mellé ülünk. Az én helyem pont a Pupák mögötti sorba szól, csak köztünk lesz majd egy konyhaszerű szigetcsoport. Sajnálkozunk egy sort, s elhatározzuk, hogy cserét ajánlunk majd valakinek. Lehet, hogy sokat kell majd fizetnünk, órákat kell térdelnünk, de egymás mellé ülünk!
A gépen betalál és végigmér a légiutas kísérő, összesúg két másikkal, aminek az lesz az eredménye, hogy a középkorú steward flörtöl velünk az ebéd kiosztásakor. No még ilyet! :)
Végül nem térdelünk! Egy kínai kéri, hogy cseréljem el vele a helyemet, pont a Pupák melletti székre. Szerencsém van, mert 2 újszülöttel ültek volna mellettem. Az új helyemre leülve pedig elégedetten hallom a távoli bömbölést, ami a függöny behúzása után teljesen elhalkul. Sose értem, miért kell gyereket hosszú útra vinni, repülőn, ahol 12 óra alatt megőrjíti a többi 200 utast, akiknek a fele amúgy is ideges a repülés miatt?! Egyszer már szenvedtem gyereksírástól, még egyszer szerencsére nem kell!
Az A380-as sokkal jobb, mint a Jumbo. Az előttünk lévő székbe épített monitoron kísérjük végig a felszállást. Beszélgetünk, filmet nézünk, lövöldözős űrhajós játékkal játszom, alszom. Elfáradok az út alatt. 12 óra repülés szembe a nappal, néhány óra éjszaka.
Párizsban érünk földet. Egy óránk van átszállni a budapesti járatra. Kényelmesen készítjük a fényképeket, sétálgatunk és keressük a beszálló kaput. Vonattal átmegyünk egy terminálra, majd útbaigazítást kérünk. Már csak fél óránk van a felszállásig. Átvágunk a sorokon, beállunk a VIP sorba. Feszülten és idegesen várjuk, hogy átjussunk a kapun. Majd útbaigazítást kérünk. Sajnálkozva mondják, hogy elég messze vagyunk.
Eltévedtünk!
Rohanva törünk végig a tömegen. Végig futjuk a terminált. Már csak öt perc a gép felszállásáig. Előre keretőzünk. Nálam vannak a laptopok. Egyesével tépem ki őket a kézipoggyászból. Mindent kipakolok a zsebeimből, leveszem a pulcsimat. Az előttünk álló férfinál besípol a kapu. Még szerencsétlenkedik egy sort, mi pedig tűkön ülünk. Igyekezz már fafejű! Mi is átjutunk a kapun. A személyzet egynéhány tagja elég rosszkedvű és kekeckedő. Végre magam mögött hagyom a kaput. Felkapom a táskámat, a masinákat és minden cuccomat, hogy felszálljak a gépre. Pár percünk van, mi pedig beállunk a hosszú sorba, ami a gépre vár. Felesleges volt a futás, de ki gondolta ezt az Aéroport Paris-Charles-de-Gaulle másik végében 20 perce? Kicsivel több, mint egy órával később már Budapest felett repülünk. Tele élményekkel. Valami hasonló érzéssel szálltunk fel anno Hurghadából is. Egy maradandó és tökéletes egy hét várt ránk szeptember 11-én.
Végleg elhagytuk Amerikát, azt az Amerikát, amit régen annyira szerettem, majd kiszerettem belőle, most pedig újra visszaszerelmesedtem belé.
xoxo Maxen
