Egyre nagyobb rajongással…talán naiv ámulattal tekintek a britek irányába. S ennek az alázatnak részese az az erőskezű, határozott és ellentmondást nem tűrő karakter, aki valóban tartást és jövőképet mutatott. Irányított, amikor más csak követni tudott.
Ha ezt a karakán vezetőt, Margaret Hilda Thatchert és minden idők egyik legjobb színésznőjét, Meryl Streepet egy személlyé álmodjuk, egy olyan embert kapunk, aki a The Iron Lady-ben nem köszön vissza.
A film kicsit elszomorított. Én tudom Thatcher életútját, rengetegszer elmondták a filmben, milyen harcokat vívott nőként. Nem hiányoltam ezeket, mert a film gyönyörűen adta vissza mindezt, ahogy a sok fekete öltöny között feltűnik egy új arc, egy kéken világító folt a masszában.
De miért csak ennyi? Miért nem lehetett többet mutatni a kedvenc politikusom energiájából? Thatcher ma is él. Öregszik. Ezt az időkori állapotot is szépen formálja a film, de nekem a kettő nem egy egész.
Margaret visszaemlékezései, a múlt és a jelen aránytalanul oszlik szét a filmben. Az erő és a tehetetlenség mérlege megborul. Azt a nőt, akit még a szovjetek neveztek el Vaslady-nek, szándékosan ábrázolnak törékenynek. Talán ez is valami szükséges kontraszt. És értem, hogy a film lényege pont ez volt, bemutatni az erős ember múlását és az öregkori igyekezetet, hogy ember maradjon, akkor is, amikor már közeledik az utolsó perc.
Az én szememben Margaret Thatcher továbbra is az az erős, határozott, igazi konzervatív politikus marad, akinek az évek alatt megismertem. A The Iron Lady nem lett a kedvencem, de Meryl Streepe játékának köszönhetően mégis lenyűgözött és szépnek látom.
xoxo Maxen
