Huhh! Azt hiszem, az írás segít, jobb, mint a sírás. Leírni, hogy mit gondolok, érzek, hogy mennyire félek, hogy mindig arra gondolok, nincs többé könycsepp, de nincs többé ölelés se. Most vagyok igazán magányos, egyedül, a szobában gondolkodom, mit akarok kezdeni az életemmel, magammal. Hogyan tovább? Budapestre költözni, tanulni, dolgozni és tovább lépni, vagy menekülni külföldre, elrejtőzni, túlélni a heteket és a hónapokat, aztán visszanézni és azt látni, hogy Ő már mással van?
Túl békésen váltunk el, túl sok remény maradt bennem. Azt hiszem, ez nem csak egyszerű szakítás volt, hiszen, ott lebeg még a folytatás lehetősége. Olyan rossz, hogy nem látjuk a jövőt. Ha látnám, hogy pár hónap múlva már más mellkasán fekszik, más simogatja a fejét, másra mosolyog a szép szemeivel, akkor már itt sem lennék, már elmerültem volna valahol messze Európában a bánatomban és próbáltam volna ujjáéledni. Most viszont racionálisan igyekszem gondolkodni, esélyt adni bárminek. Tanulásnak, munkának.Mindjárt harminc vagyok, érzem, hogy a következő két évben a bájos, mindig mosolygós Roland meghal, helyét átveszi valami más, nem mogorva, nem is ellenszenves, inkább olyan valaki, aki továbbra is mosolyog, de már távolságot tart. Azt hiszem, már most ilyen vagyok, vagy már most ilyen szeretnék lenni. Nem sebzett lelkű fiú, hanem tartással rendelkező fiatalember.
Tavaly még harcoltam, foggal-körömmel kűzdöttem. Most nem tudom, akarok-e, most más a helyzet, most rá hagyom a döntést, és csak tudatom vele, még itt vagyok, nem menekültem el, az ajtó még nincs bezárva, bekopoghat, a lelkem mindig készen ll majd kinyitni, talán még most is ott áll az ajtó mögött és hallgatózik, nekisimul és vár. Csendben és némán, amíg én keresem az utam.
