2014.10.18
Vége van. Talán nem örökre, de most jön egy hosszú szünet, amíg újból beszélhetünk olyanról, hogy “mi”.
Majdnem öt csodás év van mögöttünk, hol mély árkokkal, hol magas hegycsúcsokkal, de mindig, minden átkon építettünk egy hidat, minden hegy csúcsára kitűztük a zászlót. Most nem sikerült. Eláfradtunk, leültünk és megbeszéltük, hogyan tovább. 2009.11.22-én indultunk útnak és 2014.10.16-án álltunk meg.
Hogy mit érzek most? Azt, amit az elmúlt öt év majd’ minden napján: szeretem ezt a fiút. És most miért hagytam elmenni, mikor tavaly minden erőmön azon voltam, hogy visszaszerezzem? Mert nem tarthatok bezárva egy énekes madarat a kalitkában, ha az vágyik a szabadságra. És én megértettem, hogy ő már nem az enyém. Olyan, mintha a szívem ketté szakadt volna, az egyik része szomorúan ül az út szélén, a másik nézi az elágazódást, merre tovább, hogyan tovább, de titokban mind a kettő oldalra pillant, hogy a távolodót nézze, vajon visszafordul-e? Titokban mind a kettő egy darab.
Amerika óta nem találkoztunk, négy hét telt el. Ez alatt a négy hét alatt nagyon egyedül voltam, magányosan, barátok nélkül, a családommal ugyan, de mégis egyedül. Minden társaságom és jókedvem akkor volt velem, amikor vele beszéltem telefonon. Akkor nem éreztem magam egyedül. De most…most már nem csak az érzés szorongat, hanem a tudat is, hogy én már egyedül, magányosan tekintek előre a jövőmbe.
Hiányzik, hiányzik az az ember, akit még az utolsó pillanatban is öleltem, akinek simogattam a fejét. Hiányzik az az ember, aki mindig menedékének tekintett, ahol elbújhat a világ elől, annak minden rossz és csúnya támadása elől.
Azt hiszem, úgy érzem én nem csak a szerelme voltam, hanem a barátja, a társa, aki próbálta minden helyzetben megszorítani a kezét, még akkor is, amikor nem sikerült. Mert tudom, hogy volt ilyen is, amikor nem néztem rá, nem voltam vele, hogy átéljem az örömét. Úgy bánok minden percet, amit elvesztegettem felesleges dolgokra, ahelyett, hogy még több élényt szeretünk volna.
Szomorú vagyok, mert nem tudtam többet adni neki, szomorú, mert lehet, hogy nem adhatok neki többé semmit, mert jöhet majd valaki, aki a helyembe lép és akkor tőlem elveszi a reményt, azt ami miatt most nem fordulok magamba és nem omlok össze, hogy egyszer újra keresztezzük egymás útjait.
Nekem Ő volt, vagy inkább még mindig Ő a nagy szerelem, a nagy szerelmem. Ő az, akire ha évtizedek múltán visszagondolok, azt mondom, igen, az embernek egyszer van az életében igazi lelkitársa, és az nekem Ő volt. Köszönöm Kisbalázs, hogy öt évig mellettem voltál jóban és rosszban. Hogy megosztottuk egymással örömünket és bánatunkat. Bocsáss meg nekem, ha megbántottalak, mert őszintén szerettelek, és őszintén szeretni foglak még sokáig, talán örökké.
