2014.12.11
Az életemben eddig nem igazán voltak problémák. A gondokat, amik jöttek, sikerült megoldanom, sikerült átlépnem sok olyan dolog felett, amibe mások belegabalyodnak, ami másnak lelki teher, én ezeket kikerültem. Ha lett volna egy kívánságom a jótündértől, szupererőt kértem volna, olyan telekinetikus-tárgymozgatósat, mint az X-Menben Jean Grey-nek volt, csak én sose lettem volna gonosz.
Ha most jönne velem szembe a jótündér, már nem ezt kívánnám, inkább azt, hogy olyan ember legyek, akit az élete utolsó percéig lehet szeretni, aki nem csak követ, de irányt is mutat, aki segít a bajban, aki felismeri, ha a másik szomorú, aki képes átélni a másik boldogságát és türelmesnek lenni. Nekem ezekkel problémáim vannak. Ráadásul ma megkértem, ne hívjon Picimnek és Kicsimnek, mert ez fáj nekem, fáj, hogy arra emlékszem, mennyire szeretem és már nem vagyunk együtt. Közben pedig annyira akarom, hogy így hívjon, annyira szeretném, ha mindig Picimnek szólítana, és ha én is becézhetném. De közben olyan egyedül vagyok, olyan magányos, és mi lesz akkor, ha találkozik valakivel, akivel randiznak és ő kér meg engem, hogy már ne hívjuk így egymást? Akkor újra elveszítem egy kicsit, vagyis akkor már tényleg elveszítem. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy a friss szakítás árnyékában mondunk búcsút ezeknek a kedves szavaknak. Az egyik felem elengedné, azt mondaná, menj, keresd az utadat és majd ha megtaláltad, gondold át újra kettőnk jövőjét és ha tudsz, szerezz vissza. A másik felem pedig ordít, könyörög, hogy ne, legalább ezeket a szavakat ne zárjuk be a sötétbe, legalább ez maradjon meg, legalább ez a kis reménysugár.
Bízom benne, vagyis inkább reménykedem, hogy hamarosan, mielőtt még teljesen más városokba költözünk, netán más országokba, ő megkeres és újra Picimnek hív majd, és akkor én nagyon boldog leszek - újra.
