Hatalmas súlyok telepednek most rám. Érzem, hogy mennyire dobog a szívem, mennyire ki akar ugrani a helyéről, nehezen veszem a levegőt és nem tudok másra gondolni. Közben legszívesebben üvöltenék, rohannék, sírnék. Nem akarok találkozni senkivel, hányni szeretnék és aludni. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, hagyjon magányban, de közben nem akarok egyedül lenni.
Egyedül.
Nem akarok egyedül lenni. Bármi is történt, én szeretem a páromat és annyira jó érzés lenne, ha ő is így érezne. Folytogatja a lelkemet valami láthatatlan erő és ez annyira rossz érzés. Nem érzem a súlytalanságot és a boldogságot. Félelmet érzek és zavarodottságot.
Hogyan tovább, mi lesz ezután? Mi lesz, ha letelik ez a pár hét és mi úgy döntünk, nem folytatjuk, ennyi volt? És mi van akkor, ha úgy döntünk, hogy újra neki vágunk? Vajon ismét csak az enyém lesz?
Olyan nehéz most, nehéz egyedül.
