Találkoztam a napokban a munkahelyemen egy emberrel, aki nagyon furcsa. Olyan, aki önszántából zárkózik el, de mások ki is rekesztik. Mintha ez a két dolog egymástól függetlenül alakult volna ki benne, de mégis szervesen kapcsolódnak egymáshoz.
Látom benne az igyekezetet, ami hasznára is válna, ha ez az igyekezet párosulna mosollyal. De mosoly nélkül az igyekezete inkább embertelen kapkodásnak tűnik. Hiányzik a pajkosság, a saját hibáján történő nevetés. Helyette inkább a szégyenkezés és a menekülés. Nincs benne nyugodtság, csak negatív izgágaság.
Furcsa, de empátiát és kis szánalmat is érzek iránta. Miközben a háta mögött mindenki megmosolyogja és kineveti, bennem mégis kicsit szégyenkezést vált, hogy ha ezt csinálom. Tudom, hogy ez rossz, hogy soha se fogok vele beszélgetni, csak addig segítek neki, amíg a munkaköröm megköveteli, de mégis rossz érzés látni, hogy egy ember ki van rekesztve. És nem azért van kirekesztve, mert ápolatlan, mert cigány, vagy mert buta, hanem mert túl merev, túl görcsös...mert nem mosolyog...mert az a mosoly nem őszinte.
Sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni.
xoxo Maxen
