Állok egy helyben. Velem szemben van. Ráfogom a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Kétrét görnyed, a mellkasához kapja kezét, majd összeesik.
Megdöbbenek. Könnyek rohannak a szemem sarkába. Összecsapnak, hogy ki csorduljon ki előbb. Elejtem a fegyvert. Letérdelek és megfordítom az élettelen testet. Remegek és sírok. Pánikba esem.
Mit tegyek? Istenem, mit tehetnék?
Pumpálja a vért a mellkason tátongó lyuk. Remegő kézzel szorítom le a sebet. Sikítok, ordítok, sírok. Megöltem. Hidegvérrel kaptam fel a fegyvert és eresztettem bele a tárat. És most itt hever a lábaimnál.
Levegő után kapkod! Mégse halott! Küzd! Félek és sírok. Zokogok, mint egy arcon csapott gyerek. Szorítom tovább a sebet. Az ujjaim között szivárog a vér, vörösre festve minden könnycseppemet.
Felkelek. Hátrálok. Rohanok, futok. Ki a világból, ki a valóságból. Aztán zihálva esem össze. Távol van. Talán már nem is él. Zokogom.
Aztán felkelek. Mosolyogva indulok tovább a hirtelen támadt forgatagban. Hazudok mindenkinek, de a vér elárul. Gyilkos vagyok! Mindenki tudja. Én is. Ők is...Ő is.
A mosoly eltűnik. Könnyé változnak a fehéren villogó fogak. Lekonyul ajkam a Pokol irányába.
Megyek, céltalanul előre. Aztán megállok. Ott áll velem szemben. Szakadt ruháján még ott a golyó ütötte nyom. Véres és megtört. Bizonytalanul lépek előre egyet, majd még egyet. Ott állok közvetlenül előtte. Belenézek gyönyörű, könnyáztatta szemeibe. Csak állok és nézek rá. Féltem az életét, mégis megtettem. Heges mellkasához ölel.
Érzem testének melegét. Akarom, hogy ez az ölelés olyan legyen, mint annak előtte. Szorosan fogom magamhoz, mintha az egész csak egy buta gondolat lett volna.
Mindig ott lesz majd a szíve felett a jel, hogy egyszer elárultam. Átölelem, s szakadt ingét a seb fölé húzom, hogy ne is lássa.
Szeretlek!
Maxen voltam
